Nem telik el egy nap sem, hogy ne gondolnék sokat a Föld másik féltekéjére, Balira, ahonnan alig több, mint egy hónapja jöttem vissza. Van úgy, hogy nem számít, ha csak egy pillanatra találkozunk valamivel/valakivel, ha hozzánk tartozik, akkor ennyi idő is elég ahhoz, hogy életre szóló nyomot hagyjon bennünk. Így vagyok a távol-keleti világgal gyerekkorom óta, de sosem tudtam, mi vonz benne.  Az ott töltött fél év során ez csak mélyült, miközben továbbra is szeretem a hazai életemet is. A békét és harmóniát keresem mindig belül és kívül is a világban.

Úgy látom most a harmónia kérdését, hogy itthon is lehetséges harmóniát kialakítani, de főleg egyéni szinten. Itthon azért érzem nehezebbnek, mert Bali speciális hindu világához képest társadalmi szinten nálunk egyáltalán nincs harmónia az országban. Hihetetlen a kontraszt, hogy mennyire sokan vannak nálunk azok, akik erős feszültséget hordoznak magukban, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez pedig kisugárzik a kollektív térbe, a levegőben van a feszültség. És mit lehet ezzel a kollektív feszültséggel kezdeni? Mi emberek is olyanok vagyunk, mint a tenger… minél közelebb vagyunk a felszínhez, annál jobban hullámzunk, de a mélységben csend van és béke. Ott már nem vagyunk kiszolgáltatva a locsogásnak, csapdosó hullámnyelveknek. Bennünk van a megoldás, a saját mélységeinkben.

A béke a csendben van, a mélységben, belül. Ha kapcsolatban vagyunk ezzel a mélységgel, akkor igaz, hogy jobban érezzük a kontrasztot a felszíni, materiális világgal, de az egyensúlyt is könnyebb a nyughatatlan, feszült, kiegyensúlyozatlan külső világban tartani. A távol-keleti félév megerősített abban, hogy cudarabb körülmények között is lehet békét találni…. leginkább magunkban. Most úgy élem meg Magyarországot, mintha egy edzőpálya lenne, ami a belső erőnket teszi próbára. A hazámban nem tudom befogadni a környezet építő, lélekemelő hatásait, mert nem az sugárzik többnyire az éterből. Nekünk kell kibocsátani magunkból olyan békét, amely a külső zűrt és bajt enyhíti. Szinte egy védőburkot húzok magam köré és belül más zene megy, mint amire kívül kéne táncolni. Erősen hiszem, hogy az én zeném kihat a külvilágra, és békét tudok magamból árasztani. Nagyon-nagyon fontos Magyarországon legalább a saját belső világunkat rendben tartani, tisztítani, ápolni a kapcsolatunkat a belső erőforrásunkkal, különben bedarálhatnak a külső hatások. Például képzeld el, ha a fejedben lévő gondolatok és az érzéseid képekben megjelennének, hogyan nézne ki az a műalkotás? Ha kintről és bentről is kellemes ingerek hatnak, akkor boldogan néznéd a képet. Ám ha külső környezet nem építően hat rád, vagy épp ellenkezőleg, akkor megsokszorozódik annak a jelentősége, hogy Te milyen lelki táplálékkal tudod tölteni magadat, honnan merítesz erőt, mi a hited, mire irányítod a figyelmedet. Az anyagi dolgok csak ideiglenes, látszat örömöt tudnak adni, ha valójában nem kapcsolódnak a lelkünk töltődéséhez. De egy alkotás például, melynek mélysége van, vagy az életfilozófiánk folyamatos erőforrás lehet akkor is, ha nem vagyunk tudatában.

Pár évvel ezelőtt, egyszer egy számomra fontos ember azt mondta nekem, hogy nem vagyok ELÉGGÉ MAGYAR! Szörnyen dühös lettem, mivel én igenis „teljesen” magyar vagyok – gondoltam…. akkor is, ha magyar történelemből most biztos nem tudnék leérettségizni vagy nem politizálok. Akkor is, ha rendszerint olasznak vagy spanyolnak néznek külföldön… de én lelkemben igenis magyar vagyok akkor is, ha nincs matyómintás szoknyám vagy nem tudok csárdásozni! Aztán elgondolkodtam, mit jelent ez: “Magyar vagyok.” Be is ütöttem annak idején a „gugliba”: mi az a „magyar”?

Elámultam, milyen sokféle elmélettel lehet találkozni, melyek a magyarság eredetéről tájékoztatnak. Teljes zűrzavar és egymásnak ellentmondó elméletek keringenek a neten, sok időt igénylő kutató munka veszi kezdetét, ha választ szeretnénk. Olvastam olyan MTA által végzett és publikált genetikai kutatásról, miszerint genetikai összetételünk egyértelműen európai, és hiányoznak az ázsiai eredetre utaló markerek :). De olyan kutatással is találkoztam, mely azt állítja, a gyökereink Indiából erednek. Egy időben sok energiát fektettem abba, hogy megtudjam, kik a magyarok. De mostanra már nem érzem ennek olyan életbevágó fontosságát. Akárhonnan is jövünk, úgy érzem, valahonnan ugyanonnan jövünk, mindannyian.

Az egyik legnagyobb haszna a dühből elkövetett kutatómunkámnak a magyarság eredetével kapcsolatban az volt, hogy közben csodaszép hun, szkíta, avar honfoglaláskori mintákra bukkantam, melyeket muszáj volt megörökítenem kerámiák formájában. Számomra például ezek az ősi minták energiát közvetítettek, én az alkotásokon keresztül érzem leginkább mi az: magyarnak lenni, mert ez nagyon mélyen van bennem. Szavak helyett a kerámiák, alkotások közvetítsék az ősi érzést, amely az identitásomat alakítja.

Ugyanakkor azt is érzem, hogy a lélek, a testem lakója több, mint nemzeti identitás, a lélek nyelve nem magyar, hanem univerzális. Például ilyen léleknyelv a művészet vagy az álmok.  Saját identitásunk meghatározásában fontos kimondani, hová születtünk, melyik néphez tartozunk, de identitásunk tágabb, ha más kultúrák gyökereit is magunkban érezzük. A lélek nyelvét mindenki saját mélységeiben fedezheti fel, és ez a legnagyszerűbb kaland az életben.

Ha az emberek bedobhatnának a közösbe tanácsokat, felismeréseket, melyeket fontosnak tartanak az életükben, akkor most azt mondanám : Fedezd fel magadat a határodon túl! Légy bátor!  Izgalmas dolog kilépni a megszokott világunkból, túlmenni a komfort zónánkon és belecsöppenni egy másik kultúrába, de felbecsülhetetlen értéke van az elfogadás tanulásában is. Amikor nincsenek körülötted a megszokott emberek, a biztonságot adó otthonod, rendszered, a szerepeid, nem gyakorolhatod a szakmádat, és minden nagyon más, mint amiben addig éltél, még a nyelvedet sem használhatod, akkor derül ki, mi vagy még, ami több, mint akinek eddig hitted magad. Minden pillanatban a jelenbe kerülsz, semmilyen sémád nem veheted elő, akkor kezdesz el figyelni…. mi maradt belőlem? Mi vagyok az, ami akkor is ott van, amikor már semmi sincs ott? KI VAGYOK ÉN? Fantasztikus megérezni, mennyi minden van még azon túl, mint ahogy eddig ismertük magunkat, és olyan módon nyílhatunk ki, mint egy különleges virág!

Külföldön keresztül így magunkat ismerhetjük meg jobban. Megérezhetjük, hogy valójában minden néppel rokonságban vagyunk, és eredendően minden népnek univerzális lélekgyökerekből nőtt ki a kultúrája, hite. A gyökerek és a hit lehet támpontja azoknak az embereknek, akik elveszettnek érzik magukat lelkileg. Ehhez nem kell elutazni.  A gyökereink kutatásának útja vagy a hitünk újra megtalálása bárki számára járható út, ha lelki táplálékra vágyik. Mondák, mesék mítoszok, alkotások szövik át az utat, melyekben varázslatos erő rejlik. Ehhez lehet kapcsolódni, mert a lélek rezonál rájuk. Nagyon fontos az identitás és haza érzése, melyet nem az határoz meg, hogy éppen ki van a kormányon vagy milyen a gazdasági-politikai helyzet, milyen a környezetünk hite. SŐT! Számos példa van arra, hogy ezek a külső dolgok csak eltávolítanak minket a valódi identitásunktól. Nincs egyedül üdvözítő vallás, nincs felsőbbrendű bőrszín, nemzetiség, sem ideológia. Bárhol otthon lehetünk, ha magunkban otthon vagyunk, és kölcsönösen azt keressük, ami KÖZÖS másokkal, nem pedig a különbségeket hegyezzük ki egymást támadó dárdákká.

Én úgy vagyok vele, hogy aki igazán „magyar”, az összeköttetésben van Éggel és Földdel, és nem ítél meg más népeket, hanem a „közös”-séget, az egységet, a MAG-ot, a közös esszenciát keresi a szétválasztás helyett. Az emberek valódi eredete túl megy az országhatáron, szülőföldön, a szülőanyánkon. Úgy érzem, magyarságom gyökereinek a kutatása épp azt tette világossá, hogy határtalan, valódi, univerzális lényünket kell megélni és megosztani egymással. A gyökereink, mint ahogy a hitünk is, végül úgy is összefonódik az Egyben.