Volt egyszer, hol nem volt, de alig 75 éve lett egy városka Észak-Balin, Lovinának hívják. Turistacsalogató céllal mesterségesen alkották, de érdemére legyen mondva, itt delfinárium helyett a szabadban, vadon élő delfineket lehet látni reggelente a tengerre bocsátott csónakokból, néha még a partról is.
Az óceán hullámaiban vidáman ugráló delfinek látványa még azokra is erős érzelmi hatással lehet, aki az állatoktól nem szokott megérintődni (van ilyen ember egyáltalán?). Sokan éreznek különös vonzódást a delfinekhez, sokan úgy érzik, hogy szeretnének velük úszni, ölelgetni őket, puszikat kapni tőlük, és ezért a nagy szeretet érzés miatt el is mennek a delfináriumba. Épp erre a szeretetre alapoznak a delfináriumok tulajdonosai! A delfinekről az a hír járja, hogy az ember barátai, valóban olyan a pofijuk is, mintha mindig mosolyognának jókedvükben. Alapvetően így is van – egészen addig boldogok, míg be nem cserkészik őket, megfosztják őket a szabadságuktól és delfináriumok főszereplőivé válnak. Az élményekre éhes turista abban a hiszemben szeretgeti a delfineket, hogy az a delfineknek is jó. Pedig az kizárólag azoknak jó, akik ebből élnek – márpedig azok nem a delfinek.
A parton ülve próbáltam meglesni a delfineket, aznap nem láttam őket, így csak elképzeltem, hogy valahol ott úszkálnak, ugrándoznak nem messze tőlem. Majd abba gondoltam bele, milyen lehet az, amikor jönnek a delfinvadászok, és ezeket a szabad, boldog lényeket üldözőbe veszik, fogságba ejtik (csakis durva módon mehet végbe, hisz a delfin valószínűleg küzd ez ellen.) Majd elkezdődik az idomítás, sok munkát fektetnek bele, hogy a delfin azt csinálja, amit a “tulajdonos” szeretne. Dühöt éreztem. Tényleg ezt akarjuk mi emberek, akik szeretik a delfineket, csak épp nem túl okosan? Szenvednie kell a delfinnek azért, hogy szerethessük őket közelről? Vajon mit mondana egy delfin, ha értenénk őt?
Talán valami ilyesmit: „Emberek, barátaink, ha minket, delfineket szeretnétek látni, kérjük ne menjetek delfináriumokba soha többé! Ha igazán szerettek minket, akkor gyertek ki a nyílt tengerre, megérzünk benneteket és megmutatkozunk nektek. Mi csak szabadon tudunk és szeretünk élni – a fogságba belepusztulunk!”
Lovina jó választás delfinnézésre, igaz, puszilgatni nem lehet őket – de képzeljük el, milyen lenne, ha mindenféle lények velünk is azt tennék, amit sok ember a delfinekkel szeretne? Vajon miért vagyunk abban biztosak, hogy ez a fogva tartott, erre idomított delfineknek jó?
Szeretem az olyan helyeket, amelyeket fel lehet fedezni. Szeretem a meglepetést, amikor kincsre bukkanok. Bali, de mondhatom, az egész világ tele van felfedezésre váró kincsekkel! Sőt, mi magunk is belső világunk rejtett kincseinek őrzői vagyunk, melyek arra várnak, hogy felfedezzük őket. Ez jutott eszembe, amikor egy festőművész barátunk elvezetett minket egy helyre, ahová magunktól sosem tértünk volna be Lovina zajos főutcáján.
Talán nem túlzás azt mondani, világszenzációnak is beillene ez a több millió kagylóval borított birodalom, melynek bejárata a környezetbe úgy beleolvad (a képen nem a főbejárat látható, címet kérhettek), hogy majdnem észrevehetetlen. Egy holland úriember szövevényes és intenzív fantáziájából született valósággá ez az alkotás, mely egyben szállás is, tehát ki lehet bérelni az apartmanokat.
Engem mélyen megérintett ez a varázslat, hihetetlen erős és különleges energiája van ennyi csodálatos kagylónak. A kagylókban amúgy is olyan pszichikus energia van, melyre a legtöbb ember ösztönösen ráérez, hisz ki nem sétált még elmélyült figyelemmel a tavak, tengerek partján, ahol szép kagylókra vadászott? A tengerparton andalgó embert szinte hívja a kagyló, hogy hajoljon le hozzá, vegye a kezébe, nézegesse, csodálkozzon, gyönyörködjön bennük. A kagylók mesélnek nekünk. A kagylógyűjtés vagy a szép kövek gyűjtése a vízpartokon – megmagyarázhatatlanul romantikus, nosztalgikus, egyben inspiráló érzés is. Emlékek merülhetnek fel közben, közelebb kerülünk a belső világunkhoz a kagylókon keresztül.
Ha belegondolunk, akkor a kagylók a Teremtő igen különleges alkotásai. Boticelli is Vénusz, a szépség és szerelem istennőjének a születését a kagylóból kikelve ábrázolja. A kagylóhéj védi a belül érzékeny és finom lényt, aki nem csak a külső hatásoktól védheti magát páncéllal, de bizonyos kagylófajták még a belülre került szennyeződésektől, sérülések hatásaitól is képesek magukat elhatárolni, védeni.
A kagyló befogadja az idegen anyagot, a szennyeződést, majd addig von köré meszes rétegeket, míg végül féldrágakővé, gyönggyé nemesíti a hajdani szennyeződést. Csodás transzformációs folyamatát példázza annak, ahogy valami alacsonyrendű, közönséges dologból egy minőségileg magasabb fokozatú, értékes, nemes anyag válik.
A kagylóhéjba zárt gyöngyképző folyamat az alkímia valódi példáját mutatja A belső transzformáció során a külső, látható felszín mögött elvonult magányában egy magasabb rendű lénnyé válhat valaki. Szepes Mária kifejezésével élve: emberólomból emberarannyá transzformálódik az ember, miközben láthatatlan lényének igazgyöngyét formálja valósággá.
A kagyló magában hordja Vénuszt, a szépséget, a kikristályosodott esszenciát, a legbelsőbb értéket, amit egy ember akkor képes magában leginkább megérlelni és felfedezni, ha elfordítja tekintetét a külső világtól, és magába mélyed.
Ez a belső transzformációs út saját alkímiai folyamatunk. Belülre került sérülésünk, „szennyeződésünk” a gyöngyképződés magvaként működhet, mely már nem betegítően hat, hanem értékké válik, esszenciává, bölcsességgé alakul. Ehhez a transzformációhoz elengedhetetlen a magány, a befelé fordulás, az egyedül levés. A kagyló az öngyógyítás szimbóluma is.
Nem véletlen az sem, hogy a keresztény El Camino zarándoklat útjelzője is a fésűkagyló lett. A kagyló egyrészt jelöli a vándorokat, akik belső úton járnak, és az utat is jelzi, mely a „szent helyhez” vezet. Balin olyan „továbbképzésen” veszek részt, ahol egyfolytában azt tanulom, hogy minden látható dolog mögött a láthatatlan mélység is ott rejtőzik, a látható világ szimbólumok sokasága. A szimbólumok a külső és belső világ összekötői, analógiás rendszerük alapján életünk elemei felismerhetővé válnak, megértésük mélyebb értelmet ad életünknek, ezért önmagunk megismeréséhez a minket körbevevő szimbólumok felismerése nagy segítség – hisz a szimbólum a lélek nyelve.
Nincs semmiféle érdekem, hogy reklámozzam ezt a helyet, de nézzétek meg ezt a csodás kagylópalotát, ha valaha Lovinán jártok, és hallgassatok bele a kagylók meséjébe. Talán még személyes üzenetet is kaphattok tőlük…
Csodálatos lehetett a delfineknél…
Igen, ők elbűvölő lények, és olyan különleges, hogy tényleg keresik a kapcsolatot az emberrel, mintha örülnének, hogy megmutathatják, milyen ügyesen tudnak ugrani. 🙂
Mindig olyan élvezettel olvasom a blogodat! Ez a mai bejegyzés különösen megérintett, és egyfajta megvilágosodást hozott: most döbbentem rá, miért neveztem el a blogomat annak idején Pearls of Parenthood-nak. Köszönöm Neked, látatlanban is!
Az életünket előrefelé éljük, de utólag értjük meg – mondta egy szép napon Kierkegaard. 🙂 Köszönöm, hogy megosztottad a gondolatodat kedves Gabriella!
Amikor Tunéziában nyaraltunk a nagyobbik Fiam (akkor 6 évesen!!!) azt mondta, nem akar fogva tartott delfinekkel találkozni, úgyhogy ne menjünk delfináriumba. Igazat adtunk Neki… Mind a mai napig nem találkoztunk MÉG delfinekkel, mert csak a szabad delfinekkel való találkozás van a bakancs listánkon. Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket. Lehet, hogy Balin jön el a NAGY TALÁLKOZÁS 🙂