Balin bármerre járunk, mindenfelé találkozunk az apró gyíkocskákkal, a csicsakokkal. Nagyon cukik, hamar meg lehet szokni őket, és meg is kell, mert elkerülhetetlenek. A hangjuk csicsergéshez hasonló, már amikor egyáltalán hallani lehet. Velük könnyű volt megbarátkozni, nem úgy a nagytestvérükkel, a gekkóval, aki az új otthonom fürdőszobaplafonján tanyázott.

Először úgy tűnt, hogy egy kb. 40 cm-es kiskrokodil kúszott a plafonra. Nem túlzás, ilyen jól megtermett, húsos, de a tapadókorongjai miatt biztonságosan a plafonon cikázó gyíkot csak állatkertben láttam idáig, akkor is tisztes távolságból. Így „face to face” 1 méterről nézve, átérezve a létezés súlyát és hogy minden a rokonom, ezt az óriás gekkót egyszerűen csodálatosnak látom. Minél tovább néztem, annál több szépséget láttam benne. A lábanként öt ujjacska, a szürke testen piros foltok, a gyöngyként csillogó szemek…már nem is értettem, miért irtóztam idáig.