Az elmúlt két hónapban Magyarország állt a fókuszomban, mivel 6 hétig otthon, Magyarországon voltam. Épp ezért most nem Baliról írok, hanem a belső felismeréseimről, melyek az otthon töltött idő hatására születtek bennem. Általában nincs előre meghatározott témám, mindig az élet adagolja, hogy épp miről kellene írnom. Októberben lesz 3 éve annak, hogy útnak indultam, bejegyzéseim ennek az útnak a felismeréseiből születnek. Mostanra világos lett, hogy Bali sokkal több nekem, mint egy trópusi sziget, ahol kikötöttem egy ideje és második otthonommá vált. Bali az életem összetett szimbóluma lett, a lelkem útjának egy örömteli szakaszát képviseli, és számtalan tanítást kapok ettől a külső és belső úttól, mely értelmet ad a napjaimnak. Az életemet úgy élem, ahogyan azelőtt csak szerettem volna, de nem tudtam, mert az erőim és időm nagy részét az anyagi világ, a pénz előteremtése kötötte le, még ha szerettem is a munkámat. Annak a részemnek adok most kiteljesedési lehetőséget, amelyre korábbi életem nem adott. Kiváltságos helyzet? Sokan irigyelnek a szerencsémért Bali miatt. Pedig ez nem szerencse, hanem egy nagy döntés volt: lelkem útjáért cserébe a teljes vagyonomat ajánlottam fel.
A sziget megismerése belső világomat gazdagítja, megmutatja az életem legfontosabb értékeit. Bali számomra olyan, mint egy speciális elvonulóhely. Az Esszenciához kerülök közelebb, mely lényem alapjait meghatározza. Az már biztos, hogy az Esszencia nem a szakmáim, abban csak megmutatkozhat. Nem a szerepeim, nem a testem vagy a tulajdonomban lévő tárgyak. Ám az emberek és az emberfeletti, akikkel lelkem gyökérfonalain keresztül összetartozást érzek, nagyobb jelentőséggel bírnak, mióta távol vagyok, mint valaha – ez az összetartozás érzés már az Esszenciám része.
Úgy érzem, a gyökérfonalaim, a kötődéseim adtak biztonságot ahhoz, hogy az ismeretlenbe vethettem magam. Szükségem van a kötődésre ahhoz, hogy távolra tudjak menni. Ha nem lennének erős gyökereim és kötődéseim, üresnek érezném az életem, bármerre is mennék. Akikkel biztonsággal, erős gyökérrel kapcsolódom, azok a fizikai jelenlét hiányában nem csak az én láthatatlan forrásaim, de én is forrás vagyok számukra. Mentális-érzelmi lenyomatokat hagyunk egymásban, melyek akkor is erőt sugároznak, ha nem vagyunk együtt. Akik között szeretet van, azok el tudják fizikailag engedni egymást, mert nem félnek attól, hogy ha nem lesznek fizikailag jelen a másik életében, akkor elveszítik egymást. A lélekgyökerek energiát közvetítenek az egymással kapcsolódó lelkek között fizikai kapcsolódás nélkül is. Az anyagi test gyökerei a lélek asztrális, éteri világába nyúlnak bele. Szeretett emberek, élőlények, olyan muníciót adnak az életemhez, melyből lelkem táplálkozhat, akkor is, ha fizikailag nincsenek velem, mert az energiafonalak az éteren át, időn túl közvetítik a szeretetet. A szeretetteljes kapcsolódásaimat tartom életem legfőbb kincseinek, lelkem védelmének. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nem tudnék a Teremtőhöz kapcsolódni földi emberek nélkül, akikkel szeretetet éltem, élek meg. Az én vallásom neve a Szeretet. Gyökereim egyben a lombom is, mellyel a “magasabb” világhoz kapcsolódom.
Valójában mostanra értettem meg teljesen, hogy a szereteten alapuló kötődés nem az egy helyben maradást jelenti, a jó kötődés nem köt meg, nem okoz függést. Nem úgy kötődünk gyökereinkkel, mint a fák. A jó kötődés éppen fordítva működik: távolra is elenged, szabadságot ad, megengedi a változást, ha annak kell történnie. Lélekgyökereink rugalmasak, és a kötődéseink minősége és mennyisége is változik életünk során, mert a kötődés jó esetben magában hordozza az elengedést is. Ettől különbözik a kötéstől, ami meg akar tartani magának. Nem tarthatunk meg semmit és senkit, aminek teste van. A kérdés csak az, hogy mikor jön el az egyes dolgok, emberek elengedésének ideje ahhoz, hogy személyes utunkon továbbhaladhassunk vagy továbbengedhessük azt, akinek mennie kell. Ám nem minden elengedés jelenti a kötődés megszűnését és a végső búcsút A hazatérésnek, a visszatalálásnak is meglehet az értelme, ideje. Én vissza fogok térni… amikor eljön az ideje, és ezt tőlem jobban tudja az, aki eddig is vezérelte az utamat.
Magyarországi néhány hetem intenzíven rávilágított arra, hogy az otthon nem a házat jelenti, hanem azt, ahol a szívem van, ahová a lelkem húz. De mi van akkor, ha a szív és lélek helyrajzilag többfelé is vonzást érez? Hol legyen a test, amiből csak egy van? A testnek hol a helye, ha a szívét akarja az ember követni, mely több irányba kötődik?
Sokáig próbáltam megfogalmazni a magamnak adott választ. Sokszor felmerült ez a kérdés az életemben.
Személyes utunkat eldönthetjük ésszel is meg szívvel is. Vannak olyan kiváltságos állapotok, amikor a szívünk és racionalitásunk egyfelé mutat – ekkor nincs kérdés. De ha az értelem és szív kettő vagy többfelé húz, akkor nehéz helyzetbe kerülünk. Ilyenkor én nem döntök egy darabig. Talán jobb úgy mondani: jobb, ha nem a döntésre koncentrálok. Amit a legjobbnak érzek ilyenkor: utat biztosítok, csatornává válok, hogy rajtam keresztül egy tőlem hatalmasabb, bölcsebb erő meg tudjon nyilvánulni, aminek a vezetését el fogom fogadni, bárhová is vezet. Így kerültem Balira, az útmutatás miatt.
Vannak, lehetnek olyan láthatatlan kötődéseink, belső hívásaink, amelyek nem csak fizikai élőlényekhez, testtel rendelkező dolgokhoz húznak, hanem más régiókba – például egy belülről jövő hivatás, életfeladat irányába terelhetik sorsunkat, amelyet az eszünkkel, tudatunkkal nem látunk, nem tudunk még felfogni, csak később döbbenünk rá az értelmére annak, amit belül már korábban érzünk.
Vannak az elménk számára nem nyilvánvaló lelki irányok, melyek maguk felé hívnak akkor is, ha ezért olyan dolgokat, embereket kell elengednünk, amik-akik szintén nagyon fontosak, akikhez mélyen kötődünk. Eszmék és ideák, a hit, a személyes belső út hívása néha azt kívánhatja, hogy el merjük/tudjuk engedni azokat, akik a szívünk szeretetforrásai és kiterjesszük a megismerést egy még nagyobb körre. A biztonságos szeretet épp azt teszi lehetővé, hogy kimozduljunk a megszokott biztonsági zónánkból és kezdjük feszegetni a felfedezésre váró világ határait, tovább induljunk a bizonytalan felé, amerre személyes utunk vezet. A gyermek is akkor mer és tud bizalommal telve eltávolodni a szülőtől, belső biztonságot érezni, és akkor tudja a világon keresztül önmagát felfedezni, ha megélte a biztonságos kapcsolódás felszabadító minőségét, mely láthatatlan köldökzsinórként működik a növekvő távolság ellenére is. A biztonsággal kötődő ember tudja, hogy a fizikai távolság növekedése nem egyenesen arányos a lelki távolság növekedésével… sőt! Elveszíteni csak azt lehet, ami soha nem volt enyém, s ami hozzám tartozik, az elveszíthetetlen, mert befogadtam és részemmé válhatott. Köszönöm családom, szeretteim, barátaim, kedvesek az összes ölelést és szeretetenergiát, mellyel feltankolhattam! Mindenki gazdagított, akitől akár egy szívből jövő mosolyt is kaptam. Ezek a nagy kincseim, amiket magammal tudok hozni anélkül, hogy lemérnék és elvennék a vámon, mikor átlépem a határt. Még nem tudom, mikor és hogy, de vissza fogok térni fizikailag is. Addig meg küldöm az üzeneteket, innen a másik világból. 😉
0 hozzászólás