Amikor rábólintottam, hogy Lombok szigetre megyek egy hétre önkéntes segítőnek, azonnal megkérdőjeleztem a döntésem: Én normális vagyok? Aztán rájöttem, hogy a szó hétköznapi értelmében nem egészen. 😀 Így becsuktam a szemem, hogy magamba nézzek: minek megyek én ilyen veszélyes helyre, ahol összedőlt a világ és még mindig remeg?
A nem túl logikus válasz hamar megjött: egyszerűen mennem kell, nekem ott dolgom van! Az intuícióm azt súgta az eszemnek, hogy bízzon benne most is, mint már annyiszor, nem lesz baj. Olyan az intuíció működése, mint egy ajándék. Valami plusz tudás érkezik valahonnan a láthatatlan szférából. Nem tudom hogyan működik, de az eszem feladta, hogy megértse a működését. Csak elfogadja és hallgat rá, segíti.
Gyorsan vettem egy repülőjegyet, bevásároltam alkotóeszközökből, szinte telepakoltam velük a kis bőröndömet, beleéreztem mire lehet szükségem egy földrengés sújtotta világban, és két nap múlva már robogtam is a reptérre, ahol leparkoltam a motoromat és fél óra alatt átrepültem a szomszédos szigetre: Lombokra.
Mataramban, a hatalmas jóindulattal Clinic Centernek nevezett helyiségben raktak le engem, ahol sok fiatal helyi önkéntessel találkoztam. Non stop nyitva állt a beérkező szállítmányok fogadására, egyfajta elosztó helyként, miközben napközben egészségügyi ellátóként működött.
Itt aludtam a földön 4 jilbabos (arcot és fejet eltakaró kendőt viselő) nővel együtt, akik mellesleg nagyon kedvesek, barátságosak voltak hozzám: sasakok. Hajnalba nyúlóan társalogtak békésen és vidáman. Angolul és indonézül beszélgettünk, kivéve amikor ők sasakul. 5-kor volt az ébresztő minden reggel. Ekkor kezdődött az első ima. Egy hét alatt leesett, hogy a muszlim emberek alszanak a világon a legkevesebbet!
Reggel továbbvittek észak-kelet Lombokra, Pemenangba, ami már erősen földrengés sújtotta terület, ott már nem csak az anyagi károk, de az emberáldozat is jelentős volt. Útközben készítettem ezeket a képeket, így felkészültem rá, mi várhat a táborban, ahová egy órás út után érkeztünk meg:
A táborban nekem a kórházi sátrak körében adtak helyet. Sunisa, az egészségügyi csapat koordinátora fogadott, aki rögtön utamra is engedett egy helyi vezetővel, és hamarosan már a gyereksátorban találtam magam.
Az egyik legjobb és leghatékonyabb mód, amivel ebben a földrengés sújtotta övezetben a gyerekeket gyógyították és a lelküket töltötték: a történetmesélés. Az a rövid kis videó mindent elmond arról, mennyire nagy szerepe van annak, hogy a gyerekekek egy jelenbeli traumatikus világból kiszakadva felhőtlen, mulatságos, fantáziát megmozgató világba varázsolódjanak bele a történeteken keresztül. Nagy szükség van traumák idején olyan mesemondókra, mint például Herum:
Munkámnak voltak korlátai, melyek meghatározták mit csinálhatok. Például a nyelvi és kulturális korlátok. Valamennyire beszélem az indonézt, de közel sem olyan jól egyelőre, hogy folyékonyan társalogjak. Másrészt a muszlim vallást szinte alig ismerem, márpedig Lombok népe erősen vallásos, mely a mindennapokat jelentősen áthatja. Így a nonverbális módszert, az alkotást választottam fő munkamódszeremnek, amelyen keresztül univerzális nyelvet beszélhetünk. Ez telitalálatnak bizonyult, hamar szót értettünk a kreatív tevékenységeken keresztül.
Az indonéz nép tapasztalatom szerint nagyon barátságos és békés. Meglepődtem, hogy szinte mindenfelől mosolygós, kedves emberek köszöngettek rám még itt is, a táborban. Végtelen szelídséget, szinte ártatlanságot érzékeltem az embereket jobban megismerve. Olyan vidék ez, ahol nem nagyon látnak fehér embert, nincsenek turisták, alig beszélnek néhányan angolul. A gyerekek első látásra kifejezetten vidámnak tűntek. Ám ez a látszat igen félrevezető. A hideg futkosott a hátamon és a sírással küzdöttem, amikor az egyik gyerek mosolyogva mesélte a mellette álló mosolygó kislányról, hogy pár napja a romok alá került az anyukája és meghalt. A kislány ezután elfutott és sosem láttam többet. Itt a blogomban nem mennék bele azokba a tapasztalatokba, amely a gyerekekkel és néhány felnőttel való foglalkozás során történt, ám általánosságban szeretném elmondani, hogyan kell elképzelni azoknak az embereknek az életét, akik egymás után többször is megéltek 7-es erősségű földrengést.
Gondold el, hogy épp a házban vagy, mondjuk vacsorázol, és egyszer csak minden előzmény nélkül mozogni, rázkódni kezd a ház, amihez hasonlót azelőtt sosem tapasztaltál. Az ösztöneid talán időben kivezetnek, amikor összeomlik egy perc alatt a házad. Keresed a gyereked, rohansz, azt se tudni hova, ha tudsz. Minden rázkódik, nem tudsz haladni. Egy perc elegendő ahhoz, hogy vége legyen életeknek. Eltűnnek emberek az életedből, eltűnik az az élet, amely volt, nincs étel sem, mert nem tudtál felkészülni, nincs áram, nincs vízvezeték többé. Talán fúrt kút van jó esetben a kertedben. Pénzed sincs… hacsak nem találod a romok alatt azt az amúgy sem sokat, mely jóval kevesebb, mint amennyire szükséged lenne ahhoz, hogy majd valaha újraépülj. Sokan amúgy is banki kölcsönökből építkeztek, mely most rommá dőlt. De attól még a kölcsönt vissza kell fizetni, csak éppen házad nem lesz a kölcsönkért pénzből. Nincs munkád sem, mert a munkahelyed is összedőlt, így tényleg nagy bajban vagy, ha még kölcsönöd is van. Sokan a Gili-szigeteken dolgoztak a turizmusban, mely szintén romokban hever és a turistáknak most tilos odamenni. Az újrakezdésre nem is tudsz gondolni, mert még a pusztulás zajlik, amúgy sincs miből, és erőd sincs, akkora a veszteség.
Alapjaiban rengett meg a biztonságod, hittél abban, hogy Isten vigyáz rád, és nem érted, miért történik ez veled? Hisz semmi rosszat nem tettél, miért engedi Isten, hogy így legyen? Lehetséges, hogy a spirituális hited is megingott a földrengéssel.
Aztán pár nap múlva jön egy még nagyobb rengés, amitől végképp megreccsensz. És már csak nézel ki a fejedből, olyan nagy a baj, hogy szinte átérezhetetlen, tehetetlen vagy… és mosolyogsz jobb híján, akkora zavarban vagy. Ennek a családnak az otthona háttérben látható rommá változott.
Nem vagy ahhoz hozzászokva, hogy negatív érzéseket szabadjára engedj. Nem tudod, mi jön még, lesz-e újabb rengés, lesz-e pénz és segítség. Nem tudod mit mondjál a gyerekednek, hogyan nyugtasd meg, hisz magad sem tudod, mi van ma, mi lesz holnap. Idegen emberek jönnek, akik segítenek, sátrakat állítanak fel, de még kórházba sem tudsz menni, mert az is összedőlt.
Az észak-lomboki emberek most másoktól függenek. Sok pénzre és mindenféle támogatásra szükségük van. Hirtelen meg is indultak a segélyszállítmányok, elindultak a segítő önkéntesek, az állam emberei is járják a szigetet, a katonák próbálnak segíteni a romok alóli mentésben, amit tudnak. Felbolydult az élet, sok a tennivaló egy ideig, nagyon fontos az irányítás, most jól jön a vallás általi szabályozottság is. Ideiglenes sátorban laksz, az nem okoz kárt, ha összedől. A házakban senki nem mer már maradni, életveszélyesen megrepedtek azok is, amelyek még állnak a lábukon. Ami nem omlott össze idáig, egy következő rengéssel porba hullhat vagy később szándékosan kell romba dönteni.
Nagy baj van Lombokon. Ám most még sok segítség érkezik. Ha megnyugszik a Föld és néhány hónap eltelik, nem lesz hír és a segítők kezdenek majd eltűnni. Most még megélik a szigetlakók, hogy nincsenek egyedül. Én még ennyi köszönetet és hálát nem kaptam egyszerre, mint tőlük. Jó érzés nekik, hogy kívülről jön a segítség és nincsenek magukra hagyva a bajban. Imádkozom, hogy később is így legyen és ne tűnjenek el a segítségek, akik ilyen hatással lehetnek például a gyerekekre és erőt sugároznak az embereknek:
Volt “szerencsém” megélni Lombokon egy 6.9 erősségű földrengést és több kisebbet is. Utolsó este már Mataramban voltam. Este 11-kor félálmomban mozdult meg alattunk a Föld. Úgy ugrottam ki a sátorból, mintha mérgespók akart volna megcsípni. Az ösztöneim hamarabb működtek, mintsem mielőtt felfoghattam volna, mi történik. Sokadjára tapasztaltam meg a tudatalattim (vagy angyalaim?) védelmét. Az emberek kifutottak az utcára, a Föld még jobban rengett. És akkor életemben először meghallottam azt a különös ősi hangot, melyet sosem fogok elfeljteni: a Földanya hangját! Mély, dörmögő, archaikus időkbe vivő hang volt. A zsigerdig hatoló mormolás.
A sötétben csak a kontúrokat láttam és az égen fénylő csillagokat. Láttam, ahogy az emberek fogják egymás kezét a remegő Földön, és az Allah Ahbar imádság szállt az ég felé a Földről. Szürreális volt az egész. Érdekes, félelmet nem éreztem, sokkal inkább megdöbbenést, lenyűgözöttséget annak az erőnek a hatalmától, melynek teljesen kivoltunk szolgáltatva. Talán egy perc volt az egész? Lehet hogy annyi sem… vagy talán több. Jó darabig még az utcán álltunk, mire elég bátrak lettünk ahhoz, hogy a házból gyorsan kihozzuk azokat a holmikat, melyekre szükségünk volt: telefon, táskáink, víz, némi élelem. A sátrat az utcán állítottuk fel, biztonságos távolságra az épületektől. Itt hálistennek frissen épült, stabilabb házak vettek minket körül, szinte még lakatlan volt a telep, nem dőlt össze egyik ház sem.
Még órákig ébren voltunk, jött még néhány kisebb rengés, de hálistennek semmi nem omlott ez alkalommal össze és senki sem sérült a környezetünkben. Egy síró lányt nyugtatni próbáltam, fogtam a kezét, simogattam a hátát, mint egy kisbabának. Énekelni kezdtem neki egy magyar népdalt, megnyugtatónak találta. Végre lecsillapodott a világ és hatan bebújtunk a pici sátorba. Megtapasztalhattam, milyen hamar megjelentek idegen férfiak a helyszínen, akik valami zsákmányra vadásztak: a tolvajok. A sátrunk mellett beszélgettek. A társaim moccanni sem mertek, vártunk, hogy elmenjenek. Úgy is lett.
Belegondoltam, ha így kéne élni, olyan bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban, ahogy most nekik kell… hát nem tudom, bírnánk-e olyan higgadtsággal fogadni, ahogyan ezek a lomboki emberek. Talán mi jajgatnánk és sírnánk és háborognánk, panaszkodnánk, talán sokkal intenzívebben kifejeznénk az elkeseredettségünket. Ők valami belső csenddel és lelassultsággal, mélységes hangtalan gyásszal viselik a helyzetet, melyből kívülről szelíd mosolyt, talán nyugalmat vesz észre a felszínes megfigyelő.
Amikor másnap a repülőtérre kivittek, úgy éreztem magam, mint aki a háborúból tért vissza a civilizációba. A végére náthás lettem, a rossz körülmények miatt kicsit lebetegedtem, a por allergiám kiújult. Nem részletezem, milyen mostoha körülmények között telt el ez a közel egy hét, saját igényeimet a minimális szint alá kellett szorítanom, de tudtam, hogy nekem ez csak egy hétig tart és önként vállaltam. Örülök, hogy bevállaltam ezt a hetet. Utólag visszanézve rengeteget kaptam is, nem csak adtam. Csodás emberekkel és egy korábban ismeretlen világgal ismerkedtem meg, mélyebb betekintést kaphattam a muszlim vallásba is és az itteni sasak kultúrába. Magamat is másképp érzékeltem ebben a határhelyzetben, mely nagy kihívás volt testileg és lelkileg is.
Szeretnék visszajönni Lombokra, most már tudom, miért. Valóban van dolgom. Miért ne adhatnánk egymásnak azt, ami nekünk nem veszteség, a másiknak viszont az életét könnyíti, ha megtesszük. Pici pont vagyok ebben a kollektív „társasjátékban”, ám ha a tudásomat vagy egyéb forrásaimat mások emeléséért tudom működtetni, azzal az egész rendszerre hathatok, éppúgy én is, ahogyan mások is. Ha mindenki egy picit tesz másért, azzal hatalmas erőt képviselhetünk, mellyel a világ jobbá tehető. Hisz a szomorú, bajba jutott emberekben hatalmas potenciál van, akik ha megtapasztalják a segítséget, képesek lesznek továbblépni. Sokszor olyan pici kell ahhoz, hogy energiát kapjon, aki bajban van, és tudja, nincs egyedül. A tudat maga már gyógyító.
Ha te is szeretnél segíteni és biztos akarsz lenni abban, hogy a segítséged pontosan a bajba jutottaknál ér célt, akkor ezen a panelen keresztül veheted fel velem a kapcsolatot:
0 hozzászólás