Semmi kétség: beköszöntött a nyár… azaz az esős évszak. A rizsbetakarítás ezzel nem függ össze, ezt a képet csak a napi hangulat tükrözése miatt tettem ide, épp ezt követhettem figyelemmel a balkonról. De az már a „nyár” jele, hogy megnövekedett a levegő páratartalma és a nagy szárazság után most már végre néha esik is. A trópusi eső abban különbözik az európaitól, hogy meleg és többnyire intenzív. Eddig sem volt hideg, de a párás meleg még inkább növeli a hőérzetet (éves 26-28 fok átlaghőmérséklet mellett) – ám csökkenti a fizikai-szellemi aktivitást. Tény, hogy le vagyok lassulva. Főleg alkotó-szellemi tevékenységet végzek, mégis úgy elfáradok, hogy sokkal többet kell aludnom… azaz kellene, ha tudnék. Erre mondják, hogy nem fehér embernek való a klíma, érzem a testem küzdelmét, ahogy próbál alkalmazkodni az Egyenlítő-menti éghajlathoz. Muszáj más ritmust felvenni. Azt nem mondanám, hogy ez az élet a testemnek is természetes, kíváncsi vagyok, hozzá tudok-e ehhez szokni.
Például a napszakok is egészen szokatlanok. Ezen a képen még nincs este 6 óra, és a Napnak a helye már hűlőben. Itt általában az emberek is korán mennek aludni. A Nap MINDIG 6 körül lép le az égről kb. negyed óra alatt! Mivel reggel 6 körül virrad, így kb. ugyanolyan hosszú a nappal és az éjszaka. Ez pedig mind azért van, mert az Egyenlítő alatt alig 8 fokra van ez a sziget. Ébresztőóra nem kell, mert a kakasok itt elképesztően hangosak… majd a nyüzsgő motorosok zaja gondoskodik arról, hogy mindenki felébredjen.
Az itteni világ számomra egy nyüzsgő méhkas, de mindig találok helyeket, ahol lecsillapíthatom az elmémet.
Ubud egy buzgó hangyaboly, bódító meleg áramlás, intenzitás, energetikai ősrobbanás és kaotikusnak tűnő, szabálytalan, ám mégis a maga sajátosságai szerint működő ismeretlen kultúra, mely mégsem idegen. Nagyon is ismerős, mintha a történelmi korokban visszafelé haladtam volna, ösztönös és természetes erők járják át a mindennapokat. A mezítlábas élet, a Nap ereje, a helybeliek érzelemkifejező habitusa és temperamentumos beszéde, a motorozás, a tenger, a természet bujasága és a természetesség folyamatos ingerélményei valami megfoghatatlan ősi, természetes életérzést keltenek fel bennem. Plusz a már sokat említett művészeti élet, a vallásos rítusok és ünnepek valami nagyon ősi, elemi oldalát mozgatják meg a lelkemnek. Néha az az érzésem, hogy a gondolkodási tevékenységek itt háttérbe szorulnak az érzelmi-ösztönös javára, és ezért érzik a civilizáltabb kultúrákból érkező turisták is azt, hogy itt a lelkük újra élni, virágozni kezd, mert egy ősi lélekrész érintődik meg bennük is, amit nem tudott a civilizáció a maga keretei közé szorítani.
Mintha egy ősi lélekrész érintődne meg, ami sokkal idősebb, mint az a kultúra, amiben szocializálódtunk. Az itteni élet emlékeztet engem egy olyan ősi életlehetőségre, amelyet már nem tudok megtalálni Európában, amelybe beleszülettem, és ehhez ide kellett találnom, hogy megélhessem. Misztikus a kérdés: vajon ki az belül, aki egy olyan múltbéli életformába vágyik vissza, amit én, Király Mónika, sosem éltem meg, mégis olyan természetesen érzem magam benne? Hisz nem is az én kultúrám, sőt még a közeli őseimé sem. Vajon a jövő teremtése és a belső erőink táplálása érdekében nem éppen a Múltba kéne-e visszatekinteni, ahonnan energiát merít a lélek?
C.G. Jung, a mélylélektan egyik legmeghatározóbb tanítómestere jut eszembe, aki életének második felében szándékosan utazott olyan helyekre, amelyek eltérnek az európai psziché által teremtett valóságtól. Járt például az arab, afrikai, indián és indiai kultúrákban, és ezeken a helyeken tudta felfedezni öntudatlan személyiségének azt a részét, amely eltűnt az európaiság hatására. Magamra-magunkra ismerek abban, amit mondott: a nagyrészt racionálisan gondolkodó európainak idegen sok minden, ami emberi, amelyet már „megfejlődtünk” , és észre sem vesszük, hogy az ösztönös oldalunkat földalatti létre kényszerítjük, elveszítve ezzel életintenzitásunk, életkedvünk nagy részét. Jungnak egy bölcs pueblo indiánnal folytatott beszélgetése mély nyomott hagyott bennem, ahogyan az indiánok látták a fehér embert:
– Nézd csak – mondta Ohvie Biano -, milyen förtelmesek a fehérek. Vékony az ajkuk, az orruk hegyes, arcuk torz és ráncok barázdálják, a szemük pillantása merev, örökké keresnek valamit. Mit keresnek? A fehérek örökké akarnak valamit, örökké nyugtalanok és nyughatatlanok. Nem tudjuk, mit akarnak. Nem értjük őket. Úgy véljük, bolondok.
Megkérdeztem, miért gondolja, hogy a fehérek bolondok.
– Azt állítják, hogy a fejükkel gondolkodnak – válaszolta.
– Természetesen. Miért, te hol gondolkozol? – kérdeztem.
– Mi itt gondolkodunk – felelte, és a szívére mutatott.
Hosszan eltűnődtem. Úgy éreztem, életemben most először rajzolta meg nekem valaki a fehér ember valódi képét.” – írta Jung.
Valahogy innen messziről könnyebb rálátni arra, amiben nem vagyok benne, és kirajzolódott számomra egy kép, annak hatására, hogy egy másik kultúrában élek. Ezen a képen azt látom, hogy a harmónia és egység érzése összefonódik valami ősi érzéssel, a gyökerek a régmúltban keresendők. A jelenkori modern civilizáció az embereket távolítja a gyökerektől, és ezt nem szabad engedni. Mintha a „fejlett” társadalmakban élő emberek számára a belső harmónia úgy lenne elérhető, ha a lelküknek ezzel az ősi részével tudnának összekapcsolódni. A lélek és szív ügyeiben, a természetes személyiség megélésében a modern társadalmakban élő embereknek sokkal nehezebb dolga van, mint a mai világban még létező lassabb élettempójú népeknek, akik a spirituális világgal, az ősi hagyományokkal, a természettel való kapcsolatot még fenn tudják tartani.
Személyesen megtapasztaltam mikor gyermekotthonban, gyerekpszichológusként dolgoztam, hogy milyen az, amikor például a gyerekek mesterséges körülmények között élnek, melyek nem felelnek meg a lelki-érzelmi szükségleteknek: a természettől elvágva, a lelki fejlődésüket nem segítő körülmények között. A pszichológus nem tudja ezt helyettesíteni, de nem is erre használtak, hanem arra, hogy abban segítsek, hogy a gyerekek ebbe a torz rendszerbe minél problémamentesebben beilleszkedjenek. Bevallom, a rendszer érdekei nem érdekeltek, én a gyerekekért dolgoztam. Ám ha a viselkedésprobléma túl nagy volt a gyerekkel, akkor pszichiáterek gyógyszeres segítségét kérték, hogy tompítsák le a háborgó lelkeket. 🙁 Persze úgy tűnt, hogy a gyerekkel van a baj, pedig a rendszer volt hibás, melynek ártatlan áldozataivá váltak. Az a rendszer, amely nem jó, frusztrálttá teszi a gyereket, a felnőttet. Ilyenkor a racionálisan gondolkodó rendszer orvosi segítséget kínál, ahelyett, hogy magán változtatna, és a lelki szempontokat is figyelembe venné. Sok frusztrált ember keresi a kiutat, önmagát, keres valami kapaszkodót, belső megnyugvást amiatt, mert belül épp úgy nincsen meg a kapcsolata a lelki erőforrásával, saját öngyógyító erejével, mint ahogy kívül sincs rendben a rendszere.
Furcsa abba belegondolni, hogy épp a „magasabb” fejlettségi fokon álló civilizált fehér emberek voltak azok, akik győzelmet arattak a természeti népek felett: a fehérek a jobbítás szándékából eredően megfosztották a külső-belső összhangot adó hitüktől az indiánokat, afrikai törzseket, hogy az aboriginalokról, az ausztrál őslakosokról ne is beszéljünk. Nagyon fájdalmas belegondolni abba, hogy a fusztráltan gondolkodó civilizált emberek hogyan irtották ki a békés, természeti hittel átitatott „vadakat”. A civilizált fehér emberek ott akartak jobbítani-téríteni, ahol minden rendben volt, azokat semmisítették meg, akik senkinek sem ártottak, ahelyett hogy a fehér ember fejlett módon önmagába nézett volna, és a saját lélek-gyökereinek a felkutatásával foglalkozott volna, hogy valódi hitére találjon… mert akkor sosem merte volna a saját hitét másokra erőszakolni. Ám a mi civilizációnkkal az a baj, hogy a gyökereink táplálása, a lelki béke, emberi méltóság és teljesség elősegítése egyáltalán nem az az irány, amerre törekedne, sőt, ennek kialakulását még meg is nehezíti. Vajon a civilizáció miért jár együtt a Test-Lélek Szellem hármas egységének felbomlásával, a gyökerekkel való kapcsolat megszakításával? Vajon kinek jó az, hogy a Lélek táplálékhiánya egyre nagyobb, ahogy a civilizációs fejlődés erősödik? A Lélek egyre nehezebben tud kapcsolódni a mai korhoz, és ez rossz érzelmi közérzetet teremt. A tempót, és a követelményeket, amit például az európai élet diktál sokan nem tudják teljesíteni. A Szívnek is nagyon nehéz ezt szusszal bírnia, nemhogy még az igazán lényegest meglátni ilyen felgyorsult világban – mert ugye azokat csak a szívünkkel látjuk jól.
Pedig a megoldás talán nem olyan nehéz: vissza kell tekinteni a múltba, valahogy le kell lassulni, és keresni olyan rendszereket, amelyekhez a lélek kapcsolódni tud, erőt tud meríteni. A figyelmünk felett szabadon rendelkezünk, és mi döntjük el mire irányítjuk, bármennyire is szeretnék azt mások irányítani.
Persze most én is ezt teszem, de ha tetszik nektek ez, és még irányíthatom egy kicsit a figyelmeteket, mutatok nektek egy világot, tudom, szinte gejj-édes, lassú és vidám… valószerűtlennek tűnt számomra, de ez még létezik. Én a házamat adtam el, hogy élhessek itt egy kicsit, próbálom magamba szívni, amit itt találok, most ezt az érzést küldöm haza nektek:
0 hozzászólás