Jávára azóta szerettem volna eljutni, mióta tudom, hogy létezik. Titokzatos és egzotikus világot sejtettem itt, amelynek felfedezése akár egy életen át tartó kaland lehetne. Jáva sok tekintetben Bali tradicionális-spirituális-művészeti elődje és habár a legkisebb távolság a két sziget között mindössze 3 kilométer, mégis úgy tűnt, mintha Jáva egy másik ország lenne.
Yogjakartába, Centrál Jáva központjába egy órás repülőút után érkeztünk, és egyenesen Borobudurba vettük az irányt, ami Indonézia (és a világ) leghatalmasabb buddhista temploma, egyben a világörökség része is. Mivel a buddhizmus és hinduizmus Jáván eléggé egybefolyt és úgy érkezett Balira a 15. században, így azt gondoltam, hogy Balihoz hasonlóan sok egyéb hindu vagy buddhista templomot, kulturális, művészeti hagyatékot látok az út során, és valószínűleg hasonló paradicsomi hangulat várja az idevándorlókat, mint Balin. Ám Bali kreatív és művészetben, alkotásokban gazdag miliője után Jáva a taxiból nézve elsőre kifejezetten szegényesnek, fantáziátlannak, zsúfoltnak és koszosnak tűnt. Ez a látvány például általánosan jellemző a főúti közlekedésre:
Nem mindennapi élmény megtapasztalni mit jelent, hogy Jáva a Föld legnépesebb szigete. Az indonézek több mint fele, azaz közel 143 millió ember él a hazánknál csak alig másfélszer nagyobb szigeten. Sűrű a levegő, de ritka oxigénben. A zsúfolt városi forgalom kavalkádjában komolyan úgy éreztem, hogy itt élve néhány elájulást követően valószínűleg szép lassan megfulladnék. A szmog hatalmas, pöfögő teherautók ontják a milliárd motorosra a mérgező gázokat, sokan maszkban motoroznak. A taxis szerint a helyi traffic még mindig sokkal jobb, mint Jakartában, de azt már elképzelni is káros lehet. Egyedül ezek a járgányok fogtak meg a helyi közlekedésben, és ahol lehetett, ott becak-kal közlekedtünk és elkerültük a forgalmat.
Persze nem is a jávai városi élet tanulmányozása vonzott ide minket, hanem épp a csendesebb, lassúbb, régi idők örökségét magában hordozó Jáva felfedezése. Irány a természet, na majd Borobudur! – gondoltam, és már előre örültem a kora reggelnek, amikor felpattantunk kedvesemmel a motorra, abban a hiszemben, hogy elkerüljük a turista-cunamit. A reggel 7 óra nem volt elég korai az elkerülő manőverhez! De utólag belátom, naivitás volt azt gondolni, hogy a helyiek előtt bárhová oda lehet érni. Errefelé, ahol a muszlin vallásúak vannak többségben, hajnali 4.30-kor kezdődik az első ima (salat), és ahogy érzékeltem, akik gyakorolják a hitet, azok már nem feküdnek vissza ezután. Elsőre egészen egzotikusnak tűnt a fülkárosítóan hangos, kántáló imaénekre megriadni a sötétben… de aztán ez az egzotikus érzés elmúlt, miután napi ötször (hajnalban, délben, kora délután, alkonyatkor és éjszaka) ez ugyanígy megtörtént, és már kevésbé voltam elragadtatva. Csak azt nem értem, hogy tudnak ilyen kevés alvással működni ezek az emberek?
Borobudur azért még így, sok turistával is nagy élmény, lenyűgöző a hatalmas piramisszerű monumentum sztúpái és szobrai között barangolni, rácsodálkozni a sok száz kőből faragott domborműre, amely a folyosók falát borítja. A körülbelül 1200 éves templomot évszázadokon keresztül a dzsungel borította és csak az 1900-as évek elején kezdték el felújítani a hollandok, hatalmas munkával, hiszen még a földrengések miatt is megcsúszott az építmény. Kilenc teraszosan emelkedő szintje az egyéni megvilágosodás szakaszainak a szimbóluma, a piramis csúcsán egy 15 méter átmérőjű sztúpában Buddha ül, a felszabadított szellemet jelképezve, mely már nincs belekötve az anyagi világba és elérte a Nirvánát. Érdekes, hogy a világ leghatalmasabb buddhista temploma egy ma már muszlim világ kellős közepén áll. Amíg a templomban voltam, nem is nagyon láttam más látogatókat, csak muszlimokat, főleg fiatalokat. Amit itt Borobudurban, majd Prambananban, Jáva legnagyobb hindu templomában tanultam: a muszlimok tisztelnek más vallást is és annak templomait látogatják.
Jávai utunk során kivétel nélkül azt tapasztaltam, hogy a muszlimok barátságosak, segítőkészek, kedvesek, vendégszeretők voltak, néha még túlságosan is, ha a gyakori közös fotózkodásra gondolok, amire sorozatos felkéréseket kaptunk. Férfiak, nők, fiatalok arra áhítoztak, hogy közös fotó készüljön velünk, és azt is elmondhatom, hogy lógtam együtt muszlim gyerekekkel.
A muszlim embereken és gyerekeken kívül még sok csodával találkoztunk itt pár nap alatt, mint például a faluszéli palacsintaárussal az elvarázsolt házikónál a futballpálya mellett:
Varázslatos bábokkal futottunk össze szüntelen és misztikus emberszínházat (wayang orang) is most láttam először:
Borobudur körzetében ódon, kézi meghajtású koronggal dolgozó fazekasokat lehet bámulni munka közben, és persze ki is lehet próbálni ezt az ősi technikát.
Teaültetvények és tájak, melyek felejthetetlenül beégnek az emlékezetbe… itt vannak már bennem ezek a képek, elmentettem őket a sejtjeimbe, hogy emlékezzenek majd kevésbé jó időkben.
0 hozzászólás