Sosem gondoltam arra, hogy valaha nyáron, Ausztráliában töltöm a karácsonyt, épp úgy nem terveztem, ahogyan azt sem, hogy egyszer Balin fogok élni. Vannak dolgok, amit egy titokzatos sorsalakító erő vonz be az életünkbe anélkül, hogy tudatában lennénk, mi felé megyünk. Hálával vegyes csodálattal tisztelem ezt az erőt, aminek a nevét nem tudom megmondani. Talán intuíció. Talán végzet. Talán Isten. Nem tudom, hogyan és hova vezet tovább.

Amikor az ismeretlenre mondunk igent, akkor a jövőnk útja kifürkészhetetlen, de valami mégis alakítja rajtunk kívül is, tudtunkon kívül is. A kedvesem szülőföldjének megismerése az Élet csodás karácsonyi ajándéka.

Ubud ősisége után Melbourne olyan, mintha legalább száz évet utaztam volna az időben a jövőbe…

 

Ausztrália öreg kontinens, de fiatal ország, alig több, mint 200 éves, ha a fehér ember történelmének tükrében nézzük. De ha a kontinens őslakosai, az aboriginalok megjelenésétől számítjuk a történelmet, akkor a gyökerek 40 ezer évre is visszanyúlnak. Ezek a gyökerek megsérültek, nagy részük elhalt, amikor az angolszász gyarmatosítók a számukra nem kívánatos személyeket ide telepítették és megkezdődött a lélekirtás. Úgy látszik, az angolok sem magukkal, sem a másfélével nem tudtak harmóniában lenni, mivel az őslakosok nagy részét könyörtelenül lemészárolták.  Az aboriginalok a természet titkos nyelvét beszélték, egységben éltek a fákkal, vizekkel, a földdel és állatokkal, sajátos művészetük, hitük volt. Ma már csak a történelmi elbeszélések, múzeumok, természetvédelmi parkok őrzik ezeknek a különleges érzékeléssel rendelkező ősöknek a nyomait.

  Ha az emberről való tudás alapkönyveinek van gyűjteménye, akkor bízom benne, hogy a Vidd hírét az Igazaknak című könyv köztük van (Marlo Morgan).  Ebből a könyvből hiteles betekintést kaphatunk emberi mivoltunk ősi múltjába is az aboriginalok utolsó, még a lelkük teljességében élő csapatának életén keresztül. Megdöbbentő és elbűvölő olvasmány, melyből kiderül, mi mindenre képes az ember, ha a természetes érzékelői még tisztán és érzékenyen működnek. Vannak még leszármazottak, az őslakosok utódait fel lehet ismerni jellegzetes vonásaikról, de a természeti érzékelőik eltompultak. Életben maradásuk feltétele az volt, hogy asszimilálódjanak egy olyan kultúrába, amely még ki sem alakult, de őket megfosztotta saját identitásuktól. Az emberiség nagy lelki sérülései mindig egymás el nem fogadásából származtak. A lelki érettség nem bőrszín vagy vallás, még csak nem is iskolázottság kérdése. Csak a szelídek nem akarnak mások felett uralkodni, a másik embert a saját képükre formálni. A szelídek tiszteletben tartják a mások hitét, tradícióját, értékesnek tartják a különbözőséget. A szelídek nem termelik ki a „rosszat”, ami gyakran nem egyéb, mint az el nem fogadott, megalázott, kitaszított rész, mely sértettségében elsötétedik.

2008-ban az ausztrál kormányfő bocsánatot kért az ausztrál nép nevében az elszenvedett fájdalmakért, kínokért, a méltatlan bánásmódért, amelyeket a betelepülők az aboriginalok ellen elkövettek. A bocsánatkérés őszinte és nemes emberi gesztus volt, valamennyire enyhítően hatott a sérelmekre, tettek is követték. Ma is vannak segítők, emlékezők, üzenet közvetítők, tanítók, gyógyítók, akik próbálják megőrizni az eltűnt világ nyomait, élesztgetni és segíteni az elvágott gyökerek miatt még kábultan vegetáló lelkeket. De hogy valójában mi számít ausztrál gyökérnek?  Nincs olyan, hogy egységes ausztrál tánc, folklór, tradicionális szokások, ételek, mivel ez egy multikulturális ország. Eljátszottam a gondolattal: ha ausztrálnak születek, akkor mi adná meg a nemzeti karaktert az életemben? Az egyik dolog egész biztosan a tenger és a szörfözés lenne.

Viccet félretéve, valóban sikerült már állva maradnom a deszkán kisebb-nagyobb távokat, persze nem ekkora hullámalagútban. Hatalmas érzés! A szörfözés sajnos a mi országunkban talán windsurf formában érhető el.  Ez az egyik legösszetettebb sport a világon, nem csak alapos tengerismeretet,  technikai tudást és rengeteg gyakorlást igényel, de erős izmokat, nagy állóképességet és bátorságot is. Itt minden második srác vagy férfi szörfözik, de sok lány is ezzel tölti a szabadidejét. A napokban láttam egy ausztrál bajnoknőt, a fél karja hiányzott. Időnként előfordul, hogy cápával kell versenyt szörfözni, de ez olyan ritka, hogy mindenki abban bízik, nem ővele fog megtörténni hasonló eset. Annak ellenére, hogy a szörf egy veszélyes sport, mégis ez az, ami errefelé a legnagyobb népszerűségnek örvend, a szörfkultúrát már gyermekként magukba szívják az ausztrálok.

 

Érdekesek a szörfmúzeumok, vagy például szörfmozik, ahol a terem mind a 4 falán azt látjuk, amit a valóságban látnánk, beleélhetjük magunkat a szörföző látóterébe vagy élményeibe. Egy ilyen mozi után azonnal vesz egy szörfdeszkát, vagy legalább egy szörfgatyát magának az ember, így a mozit természetesen szörfboltok üzemeltetik … óóó, én nem dőltem be ilyen drága trükköknek! 🙂

És hogy mi az, ami számomra különleges a világnak ezen a fertályán? Az eltelt néhány nap alapján még csak szűk látókörben tudok széttekinteni. Néhány kép beszédesebb, mintha én mondanám el. Sok pihenést és álmodozást kívánok nektek az ünnepek alatt, és olyan jövőévet, amely a szívetek öröme felé alakul! Viszlát jövőre!