Érik már bennem mióta hazajöttem Baliról, hogy megosszam első hazai benyomásaimat azokkal, akiket ez érdekel, sokan kérdezik, akkor most mi van, hogyan tovább. Folytatom a hazai életem, dolgozom, megfigyelek. A keleti világ életérzéseivel átitatva fél év távollét után most egy kicsit más perspektívából, kicsit turista szemmel is próbálom nézni a hazámat. Fél éven át valóban szinte semmi nem jutott el hozzám itthonról, így érdekes mindaz, amit újdonságként tapasztalok. Úgy fogok írni, mint ahogy Balin: mi az ami kiemelkedik a megtapasztalt valóságból, ami érdekes, említésre érdemes mert megszólítja a lelkemet… akár pozitív vagy negatív értelemben. Ez a tojásfa például a vidámságával szólított meg :
Érdekes minden, ami változás tavaly október óta. Most az „Ország Irányítóközpontja” közelében lakom. Ettől nagyobb kontrasztot alig tudtam volna magamnak kitalálni, az tény. A Bali lakóhelyem kifejezetten lélek-érzelem-művészet központú, természetes, fantáziadús, kedves, színpompás, meleg hely volt, a Kossuth tér pedig beszabályozott, szürke, érzelemmentes, egyenruhás emberekkel felügyelt merev külső környezettel vesz körül… hallani, érzékelni lehet az elektromos feszültséget. Reggelente villamos, autók, és fúrók hangjára ébredek. Első reggel füleltem, hátha van valahol madárka is… Kááááár-káááárrr – így szólt.
Ahogy a téren keresztül haladtam először, még nem tudatosult, mitől érzem furcsán magam. Persze hideg volt, meg az eső is esett, ennek tulajdonítottam. De aztán jó időben is furcsán nehéz érzésem-légzésem lett. Mivel a látszólag ok nélküli fiziológiai változások a testemben gyakran nem mások, mint a külső környezetre adott ösztönös reakciók, így meg is álltam, és figyelni kezdtem: „Oké, azért érzem így magam, mert sok az andezit szürke, de biztosan kellett a placc a gyülekezések miatt… Ja persze, hiányoznak a színek, még nincs annyi Zöld…hiányzik nekem a Természet…. de a fák is olyan furcsán szabályosak… mintha műfák lennének… jé, a fák fele ki van feszítve???
Na erre meg mi szükség vajon?….nem valami szívderítő látvány, az tény!… hát ezt megnézem közelebbről, minek pányvázták ki a fákat… ezek új fák!?
Jaj, ezek a fák nem érzik jól magukat … de mi olyan nagyon furcsa itt????…. Úúúúúr Isten!!!!
Ez borzasztó, jaj ne!!! A fák be vannak betonozva vagy mi a szar ez itt körülöttük?? Kemény, mint a beton! Ó drágáim, hát ez a bajotok!!… Mit tettek veletek!? 🙁
És Te ott, Nagy Öreg, Te hogy érzed magad? Hol va a lombkoronád másik fele? Hol vannak a társaid? Veled is elbántak? Azt mondod, valahogy még kibírod, beszivárog annyi víz… azt mondod, elkerülnek a madárkák, hiányoznak a társaid, akiket elvesztettél… sajnálom Öreg, nem ezt érdemled 🙁
Lefojtották a gyökereiteket… …zavart valakit az a pici föld, igaz? Valakiknek szebb a fehér beton meg a kőkemény kavics, mint a fekete föld, mi?
Szándékosan keresem, hol van a lélek a Kossuth téren és környékén? Le van fojtva, ahogy a fák gyökerei? Kívülről stabilizált, kontroll alatt tartott, steril fák, föld nélkül. Biztos vagyok benne, hogy sok emberben rossz érzést kelt ez a szürrealista látvány! Próbáljátok meghallani, érezni a fákat az Ország Irányítóközpontjánál! Ezen a környéken nem tisztelik a fákat. A fakultusz varázsa után ezt nagy kegyetlenségnek érzem. Van aki kételkedik abban, hogy a fáknak energiája, rezgése, lelke van?
Hálásnak kell lennünk minden fának azért, amit adnak nekünk, mert nélkülük már nem élnénk. Ők lehelik ki az oxigén nagy részét, amit mi belélegzünk. Ők azok, akiknek nagy szerepe van abban, hogy az emberek által előidézett szén-dioxid kibocsátás növekedése miatt még nem melegedett túl a Föld. Átlagosan egy 70 éves és egy 50 éves fa fedezi egy felnőtt ember éves oxigén fogyasztását, míg három 70 éves fa kompenzálja egy ember éves szén-dioxid kibocsátását. A fák árnyékot, gyümölcsöket adnak, nyugtatják a lelkünket. A fák nélkül kihal az emberiség…. A fa az élet szimbóluma, a fákban erő, energia, lélek lakozik…. A Kossuth térről eltűntek az Nagy Öregek, új fák jöttek, próbálják túlélni a természetellenes környezetet.
Bali lélekmelengető fakultusza után, amikor a fákkal harmóniában élnek az emberek, kapcsolódnak a Szent Fák, a Nagy Öregek erőtereivel, füstölőt gyújtva szertartásokat végeznek a tiszteletükre, virágkosarakat raknak elébük, ez most különösen megrázó számomra. Ott sem arról van szó, hogy puszilgatják a fákat, ott is buta módon kivágják őket sajnos a külföldi befektetők gombamód szaporodó szállodáik miatt egyre többször. Láttam ott is szívszorító példát, mindenhol vannak anyagi beállítottságú emberek, akiknek alacsony az érzelmi intelligenciája. De hogy itthon, az Irányítóközpontban ilyen példát mutatnak a fákhoz való viszonyulásban, attól most lehervadt a mosoly az arcomról. 🙁 És még az sem lenne megnyugtató, ha kihirdetnék, hogy a föld alatt titkos manók öntözik a gyökereket, vagy bármilyen racionális módon megmagyaráznák, hogy ez nem gáz. Kérdezzék meg a fák véleményét erről! Amit a Földdel, és a fákkal tesz az ember, az a lélekre is kihat!
Akarjátok tudni a második hazai “mélyenszántó” tapasztalatomat? Szeretnék most valami vidámabbat mondani… de történetesen az első hír, amit megtudtam hazaérkezésemkor, a kishantosi biogazdaság kiszántása volt. Szörnyű kegyetlenségnek tartom a már zöldellő biobúza kiszántását pusztán azért, mert új földbérlők így döntöttek. Nem csak anyagi, de szellemi értékeket is tönkre tettek ezzel, hisz egyben ez egy oktató helye is volt a bio földművelésnek. A Földanya és az Élet barbár meggyalázása történt nálunk, akármi is az ügy háttere. Erre nincs mentség szerintem, és a pusztításnak attól tartok, következményei lesznek. Ha keleti módra gondolkodom, akkor a búza olyan nálunk, mint ott a rizs: alapvető élelmiszerforrás, tehát szent növény, ami nélkül nehéz lenne élni. A búza is életszimbólum. Az új élet értelmetlen elpusztítása a láthatatlan világ sötét erőit hívja meg. Ezt jobb lett volna elkerülni.
Tudom, hogy azóta szétosztották a maradék biobúza szemeket a Kossuth téren (legalább van értelme a szürke placcnak), és elültették azt jó szándékú emberek, hogy továbbvigyék az életet. Sokan vannak, akik képesek a Föld fájdalmát átérezni, és megpróbálják orvosolni a bajokat. Ez jó, mert a változások mindig belülről indulnak.
Egy kicsit fázom itthon, és nem a hűvösebb idő a legfőbb oka. Szeretnék ezentúl is a látóterembe kerülő dolgokról olyan fotókat, írásokat közvetíteni, melyeket a láthatatlan világ “látószögéből” is érdemes megnézni. Igen, folytatni fogom a blogírást, még mindig üzeneteket közvetítek egy másik világból. 🙂 De az első tapasztalásom sajnos a lélek nyomorítására mutatott példát. Nagyon sajnálom hogy az érzelmileg-spirituálisan intelligens földi megnyilvánulások ellenpéldájára épp itthon tapasztalok témát. Ültessetek fákat, öleljétek meg őket, és ha van késztetésetek, meg is köszönhetitek nekik az Életet a magatok módján, hadd csodálkozzanak azok, akik ezt még nem értik.
Otthon is vannak már felakasztható műanyagtojások és dekorálnak is velük? Ez nekem teljesen új. Eddig ez csak német szokás volt.
A Kossuth téri fákról mutaott képek sokkolóak, borzalmasak, még belegondolni is rossz. Tiszta agyamentemberek találhattak ilyet ki. Én is imádom a fákat, a zöldet, a vadont…puszi
Szia! Örülök, hogy szerencsésen haza értél, s annak hogy írod tovább a blogodat. Igazad van, a fák elfojtása az szörnyű, én is kiakadtam mikor láttam róla képeket. A kishantosi biogazdaság története meg a hab a tortán….sajnos!
További szép napot kívánok!
Üdv: Aloha
Kedves Móni! Az utolsó képen egyszarvúnak láttam a lovat… mert úgy néz! 😉 Úgy örülök, h. megvalósítottad ezt az utat, és mindezt az élményt úgy voltál képes értékelni és érzékelni, ahogy más nem, és közvetíteni is tudtad. Bár nem követtem rendszeresen a blogot, amikor olvastam, másik világba kerültem én is… A festmények elragadóak, a “végére” már különösen megtetszettek, a színeik elképesztően szépek… O__o Köszönöm a megosztást! És várom a folytatást… Az itteni helyzetről meg…:( hát lássuk. Minden jót és szépet a továbbiakhoz, szia: Ildi
Köszönöm Ildi!
Drága Móni! Örülök, hogy megvalósítottad az utadat, és túlélted a hazatérést! 🙂 Köszönöm a sok beszámolót, gondolatot, árnyalt, lélekkel telített megfogalmazást. Ölellek, Anikó