James Redfield, A mennyei próféciák című könyv írója egy kalandos történeten keresztül mutatja be azokat a felismeréseket, amelyek önmagunk és a világ megismerésének útján tapasztalhatók. Emlékszem, tinédzserként, amikor ez a téma először aktuálissá vált és azt próbáltam kitalálni, hogy ki vagyok és mit kéne az életemmel kezdeni, egyáltalán mire kéne törekednem, mi az értelme az iskolába járásnak, milyen szakmát válasszak és hogy „működik” az élet, akkor egy csomó sztereotip választ kaptam a környezetemből a kérdéseimre, amivel nem mentem sokra. Egészen nyomasztóan hatott rám fiatalként, hogy a többség olyan életcélokat, életmodelleket javasolt, mint hogy férjhez menjek (lehetőleg diplomás és gazdag férfihoz), gyerekeket kell szülnöm, lakást, házat kell majd venni, egy normális szakmát kell elsajátítanom, amivel jól lehet keresni ( isten ments a művészettel kapcsolatos szakmáktól, mert az komolytalan és nem fizet jól!!!), legyen diplomám (esetleg több is), mert anélkül nem fogok tudni érvényesülni, sőt, ha az a két betű: „Dr.” ott lenne a nevem előtt, akkor mondhatnám el, hogy tényleg vittem valamire.
Ismerős?
15 évesen ezek nekem nem nyújtottak inspiráló perspektívát a jövőre tekintve. Másra vágytam. Szabadságra, felderíteni a Nagy Ismeretlent!
Később olyannak tűnt az élet, mintha minden egyes ember a saját, egyedi festményét alkotná. Világrajövetelünk idején kapunk egy hatalmas festővásznat, amire a környezetünk már megfestett egy hátteret, és talán megfestene még minket is, ha nem jönnénk rá: mi magunk is kézbe vehetjük az ecsetet! Jó esetben legkésőbb tinédzserként kezdünk ráeszmélni, hogy nem minden van úgy, ahogy a környezet festi. Belül másképp is érezhetjük a Nagy Képet, és bizonytalanul, kezdetben naív festőként, a szabad alkotás reményében kézbe vesszük az ecsetet és hozzáfogunk belső késztetéseink mintájára festeni. Azonban sokan vannak olyanok is, akik a megtanult szabályok, külső elvárások alapján festik a képet, mely sok esetben nem illeszkedik harmonikusan a belső világhoz, és más kép alakul ki kívül, mint ami belül van. Ez problémát fog okozni előbb-utóbb.
Mégis hogy érdemes élni, hogyan kell jó képet festeni? Hogyan lehet természetes a mosolyunk, ami az elégedettségből fakad? Ki kellene már fiatalon előre találni és meghatározni életünket az eszünkkel? Mitől lesz egy festmény valóban értékes, mitől fogja életünk majd a világot gazdagítani?
Az én tudattalan életstratégiám kezdettől fogva az volt, hogy azt a belső késztetést tettem a fókuszba, ami az életkedvem és energiám forrásából táplálkozik, és annak a külvilágban keresek olyan utat, ami a realitás talaján mozog. Ez a késztetés a világ, az emberek, az élet természetesen alakuló törvényeinek a megismerése… legalábbis annyit, amennyit lehet egy élet alatt. Ez folyamatosan arra ösztönöz, hogy ne álljak meg annál, amit már tudok és ismerek, haladjak tovább, messzebb, mélyebbre, tágítsam a tudatom, engedjem magam vezetni a kíváncsiságom által. Elsőbbséget adtam a kíváncsiságomnak, és az eszemet arra használom, hogy segítse az útját a belső inspirációm forrásából eredő energiának.
Különféle képességek fejlesztésében leltem örömöm, így több szakmám is lett, műszaki rajzoló (ezt még nem én választottam, de praktikusnak látszott), látszerész (mert Pesten volt az iskola), fazekas (ez már tényleg én voltam), majd pszichológus lettem, végül a művészetterápiában integráltam mindezeket, mire önmagammal autentikusnak éreztem az „alkotásom”. Sok önismereti élményt szereztem utam során, és szinte kerestem az élet határhelyzeteit is, melyek eltérnek a megszokott mintáktól. Az ismeretlen felderítését kifejezetten vonzónak láttam, mely túl van a komfortzónámon. Minél tovább jutottam az ismeretlenben, annál közelebb érzem magam egy központi erőforráshoz, a Maghoz. Balit kezdettől fogva ismerősnek éreztem, annak ellenére, hogy sosem volt vele dolgom korábban, sőt még gyerekkori visszatérő álmaim helyszínére is rábukkantam Penestananban, egy ösvény formájában.
Úgy hiszem, hogy valójában kreativitás kérdése, hogy mit kezdünk a sorsunk és külvilág alkotta ecsetvonásokkal, hogyan kapcsoljuk és integráljuk a külső történeteseket ahhoz, ami belőlünk próbál a külvilágban megnyilvánulni. Belülről jövő „ecsetvonásainkkal” alakítani tudjuk a képet, amit az élet fest a vásznunkra. Mivel a külső és belső világ interaktívan hat egymásra, így eleve kudarcra ítélt szándék a külvilágot saját képünkre formálni, de alakítani mindig tudunk rajta abba az irányba, amitől szeretünk élni.
Nincs attól fontosabb, hogy szeressük az életünket.
Ehhez nekem mindig fontos volt, hogy azt érezzem: úton vagyok, tartok valahová, mely túlvisz a megismert határon. Sokszor ez egy helyben, egy dologhoz kötődve is lehetséges, ha mélységeiben akarjuk a dolgokat megérteni, megtapasztalni. Ez az Út belül van, de azt sem zárja ki, hogy országhatárokat lépjünk át. Ha a belső érdeklődésem és inspirációm vezeti az életemet, akkor belülről alakul a külső út, és egy konstruktív energiaáramlás generálja életem történéseit. A belül rejlő titokzatos Mag-energiára rezonál a környezetem (mondhatnám, hogy az Univerzum), és ettől az életem eseményei mágikus módon kezdenek rendeződni, elém jön az, amire szükségem van a további úthoz.
Ilyen életfelfogás mellett nem csoda, hogy az egész „Balin élés” története egy képfestő videoklippel kezdődött, ami éppen a kellő időben jött elém, amikor nagy változások szelét éreztem:
Bátor, intuitív festészet!!! Nem bírtam betelni ezzel a varázslatos klippel, újra és újra meg kellett néznem, mely felerősítette a lelkem hullámhosszán fogható jeleket. Ennek a művészetterapeutának a workshopja irányította a fókuszomat Balira.
Amikor életünkre pozitív hatással lévő irányokkal, emberekkel találkozunk, akkor intenzív energiával reagál a lelkünk, amit úgy nevezünk: inspiráció.
Az intuitív isteni szikra egy láthatatlan, bennünk lévő kaput nyit ki, amelyen kiszabadulhat, ami már régóta érik, formálódik bennünk és keresi a kifejeződési módot. Rábízni magunkat az inspiráló energiára nem más, mint saját utunkra ráismerni, melyen belső fűtöttséggel haladhatunk. Az ilyen út általában az ismeretlenbe vezet, de félelmek helyett örömmel járunk rajta, s az út elénk gördül, magát teremti. Egy intuitív áramlás veszi kezdetét. Megemelkedett energiaszintünk mágikus vonzerővel kezd sugározni és rejtélyes módon bevonzza azt, ami kell a továbbhaladáshoz. Ha ez nem így történt volna már korábban is néhányszor, ha nem tanultam volna meg bízni ebben az erőben, akkor sosem lettem volna olyan bátor, hogy kockára tegyem az anyagi biztonságomat jelentő házamat és munkámat.
Jöjjön akkor most a történetem, amit olyan sokszor megkérdeznek tőlem: mi vezetett Balira és hogy élhetek még mindig itt?
Flora Bowley-val megérezte a lelkem a rokonságot. Végül nem sikerült bejutni a workshopjára, de valójában magam is így festettem ekkor már, a sors nem nyitott ajtót oda, amit már magam is csináltam, saját örömömre, tudattalanul. Mégis az ő videoklipje kellett ahhoz, hogy a kreatív, intuitív energiaáramlást egy magasabb tudati síkra helyezzem, és megértettem: most az életemet szeretném így élni, ahogyan alkotok. Kísérletezhetek, mert próbák nélkül csak elmélet lesz az, amiben hiszek.
Olyan intuitív energiaáramlásnak nyitott utat ez a videó, melyben semmi szándékosság nem volt, spontán, a Magból eredt, tehát bízhatok abban, amerre vezet. Nem volt benne a materiális világhoz fűződő érdek, még csak elvárások vagy remények sem fűződtek ahhoz a belülről kirobbanó érzéshez. Nagyon meggyőző, autentikus, ha ilyet érzünk. A tiszta forrású, belső örömből és szabadságból táplálkozó, ösztönös, magas rezgésű energia a lelkünk útját segíti. Hit ahhoz kell, hogy szabad utat adjunk annak, ami a külvilágban keresi a megvalósulás lehetőségét. A mágikus folyamatot elindító pillanat az, amikor már egy történet is benne van a pillanatban, melyet nem ismerünk, de érezzük: mindennél erősebb a hívás, menni és tenni kell, amit érzünk.
F.B. kimondta a varázsszavakat is: Bali a művészetek és az istenek szigete. Ez a két dolog volt az, amit magamnak egy papírra leírtam aznap. Én meg erre az utirányt mondtam ki: Bali, Ubud ( a művészetek központi városa a szigeten). Ha nem sikerül bejutni a workshopra, akkor egy festőművészt keresek Ubudban – gondoltam. Nála fogok lakni, mint régen a vándordeákok.
Még aznap levelet kaptam egy ismeretlen lánytól, aki a Baliról írt könyvét szerette volna figyelmembe ajánlani (Sebestény Anikó – Kakasvér és virágszirom, hála és köszönet neki ezért). Természetesen megvettem.
A szinkronicitások jelzések, melyek mindig megerősítenek egy irányt.
A szinkronicitás pontos fogalmának meghatározásához most gyorsan mellékelni akartam a jungi definíciót, megnyitottam az internetet és tudjátok mi történt? Egy fb poszt ugrott elém: Mit üzen a szinkronicitás az életünkben? Hátborzongató volt, hogy épp most, épp ezt?
A szinkronicitás az, amikor két egymástól független jelenségről úgy érezzük, hogy logikus magyarázat nélkül is kapcsolódnak, szinkronban vannak egymással. Például egy belső dilemma során született felvillanyozó gondolattal egy időben szivárvány jelenik meg az égen. Semmi köze a gondolatnak és a szivárványnak logikailag egymáshoz. De mégis jó jelnek érezzük. Főleg, ha később kiderül, hogy a legjobb döntést hoztuk meg. Kinek ne erősödne meg a hite az ilyen „véletlen” egybeesések fokozódó gyakorisága közben?
Szinkronicitásokkal mindenki találkozik élete során. Ezek jelenlétére a Mennyei Próféciák c. könyv is felhívja a figyelmet, a belső kérdéseinkre a külső események válaszolni képesek, ha nyitottsággal készek vagyunk azok fogadására. A „tér”, melyben létezünk, reagál a belső világunkra, mellyel jövőt, utakat teremtünk. Így vonzzuk be azt, ami pillanatnyilag szükséges a „lelkünk útjához”. Ez a vonzás törvénye. Mióta úton vagyok, olyan erősen tapasztalom ezt, mint még soha. Úgy hiszem, hogy ez annak köszönhető, hogy a bizonytalant bevállaltam, amit csak azért tettem, mert belül éreztem a bizonyosságot. Ezt nagyon fontosnak érzem kihangsúlyozni, ezt a belső hangot, előérzetet. Erről csak azért írok, hogy mutassam: az életünk fontos kérdéseihez ilyen formán is segítséget kaphatunk a külső világból. Néhány további előre láthatatlan egybeesés, amit megmutatok az életemből:
Miután döntést hoztam arról, hogy Balin fogok „tovább tanulni”, a két hónappal korábban meghirdetett házamat másnap két vevő is ugyanabban az órában akarta megvenni. Felfelé licitáltak és egy jobb áron sikerült eladnom, mint ahogy meghirdettem. A házamért kapott pénz kaput nyitott előttem az ismeretlenre, és akkor történt az eladás, amikor készen álltam elengedni életem korábbi állapotát.
Sosem jártam még Ázsiában azelőtt, és amikor egy barátnőmnek elmondtam, hogy Balin töltök fél év alkotószabadságot (ennyi időt adtam magamnak a megújuláshoz), ő is csatlakozott hozzám az első két hétre, így egy társat is kaptam az induláshoz… meg életem első szelfijéhez. Egyetlen éjszakára foglaltam le szállást a reptér közelében Kután, mivel éjjel érkeztünk. Mivel a barátnőm jógázik, így őt az érdekelte, hogy hova menjen Ubudban majd jógázni. Kutai szállásadónk javasolt egy jógahelyet (nem tudtuk, hogy tele van Ubud jógastúdiókkal). Intuitive Flow jógastúdió. Már a neve miatt is meg kellett találnunk. A történet valóban misztikus része az volt, hogy az odavezető ösvényben gyermekkori visszatérő álmaim helyszínét ismertem fel. Nagyon dobogott a szívem a felsimeréstől, hogy a ez a hely nem csak álmaimban létezik.
Tényleg klassz volt a jóga. Épp a tulaj, Linda tartotta az órát és mint a környék ismerőjének, feltettem a kérdést: ismer-e egy festőt errefelé, aki vállal tanítványokat és még lakni is lehetne nála. Azonnal mutatta az irányt, kb. 200 méterre voltunk tőle. Jó időben, jó helyen voltunk, épp otthon is találtuk. A balinézek ritkán utaznak, ennek több oka is van. Erről a festőművészről kiderült, hogy nem csak hogy Európában is járt, de Magyarországon tanult a PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEMEN … és hogy mit? Képzőművészeti terápiát, aminek mélyítése miatt Balin kötöttem ki!!? Elképedtem ezen az újabb egybeesésen! Természetesen itt ragadtam a festőművész birodalmában, reggeli séta közben osztjuk meg egymással az élet és az alkotási folyamat mágiájának titkait.
A festőművész hamarosan egy kiállítást rendezett balinéz festők munkáiból, aminek megnyitójára meghívott, és többek között egy ausztrál újságírót is. Később ő lett számomra az, aki féléves Balin töltött alkotószabadságom lejárta után utánam jött Magyarországra, és visszahívott. Nélküle ma nem lennék itt.
Sorolhatnám még az előre láthatatlan „véletlen” egybeeséseket, mintha saját regényem főhőseként egy nagyon izgalmas részhez értem volna. Úgy érzem, hogy ez a történet mindig is létezett bennem, ismerős, bár mégsem tudom, hogyan van tovább. Vajon itt leszek még egy év múlva? Őt év múlva? Tíz év múlva? Bali megtart, itt tart engem, vagy visszatérek a szakmámhoz? Ha igen, mikor? Mit fogok addig csinálni?
Nem a könyvekből tudom, hanem saját életem tapasztalata az, hogy a világunkban univerzális intelligencia működik, amely reagál a gondolatainkra, cselekedeteinkre, sorsunkat igazgatja. Ehhez nem kerülhetőek ki a kiszámíthatatlan és előre beláthatatlan helyzetek, mert a „bizonytalanban” tud megnyilvánulni. A világ egy folyamatosan változó energiamező, és saját érzéseink, tudatos és tudattalan gondolati energiánk, szándékaink energiája teremtik a valóságot, az életünket. Mi festjük életünk képét, gondolataink, érzéseink, cselekvéseink pedig ecsetvonások.
Erőteljes komfortzóna áttörés, hogy magamról mesélek országnak-világnak. Ám azt is érzem, tudom, valakinek épp erre a történetre van szüksége ahhoz, hogy a sajátjában hinni merjen. Ezekről a személyes, saját tapasztalásokról ritkán olvasni, és ha könyvben olvassuk, akkor mindig ott bújkálhat, hogy eladhatóvá kell tenni. Nekem semmi érdekem nincs, csak tapasztalatmegosztás ez az írás, melyet azoknak szánok, akik ebből merítkezni tudnak saját útjukhoz. Személyes történeteink, tapasztalataink megosztása lehet a legjobb ajándék egymásnak. Felismerhetjük hasonlóságainkat, csak máshol tartunk saját történeteinkben a belső szabadság és felébredés felé vezető úton. Máshol tartunk a saját magunkhoz való őszinteségben, annak bevállalásában, hogy lelkünk titokzatos bugyraiba alászálljunk, és felismerjük, hogy az elakadások belsőnkből erednek, ezért szembesülünk velük kinti világunkban.
Szeretsz emberi történeteket nézni? Gondolj arra, ha életed egy mozifilm lenne, szívesen néznéd-e a filmet? Vajon milyen műfaj lenne, ki lenne az életed filmjében a főszereplő, és te milyen szerepet, karaktert játszol benne? Ha azt érzed, valami belülről hajt, nyom, feszít, inspirál… egy érzés keresi az útját régóta benned, ami a lelked teljességéhez járul hozzá. Lehet változtatni a filmen, de senki máson nem változtathatunk, csak saját magunkon. Magadat átszínezheted, újjáteremtheted lelki energiamintázatod alapján, így alakul életed festménye. (Szijártó Ernő fotója)
Életünk az alkotásaink, teremtéseink sorozata. Minden nappal közelebb kerülünk a bejósolhatatlan véghez. De úgy hiszem, az idő nekünk dolgozik: minél idősebbek vagyunk, a külvilág szűkül, de belül mindig van út, ha már kint nem lesz. Az út végén nem mindegy, hogyan nézünk a végtelenbe, melybe beleolvadunk egy nap.
Mi is a lényeg akkor az életünk vezetésében? MIre törekedjünk? Talán semmi másra, mint hogy tartsuk a kapcsolatot a bennünk rejlő világgal, melynek felfedezése életünk nagy kalandja, mely soha nem ér véget! Belső békénket úgy nyerhetjük el, ha az életünk kifejezi valamilyen módon azt, amitől értékesnek érezzük az életet. Ez mindenkinél más lehet, a lényeg, hogy tükrözze a belső értékeket valamilyen módon a külső, teremtett világunk. Varázslat rejlik az olyan úton, melyen egységbe kerülünk önmagunkkal, másokkal, a Természettel, a Teremtővel.
Tizenöt éves önmagamnak most sem tudnám megmondani mi az életének értelme, de annyit mindenképpen mondanék annak a tanácstalanul körbenéző lánynak, hogy kövesse a kíváncsiságát, arrafelé menjen, amiben lelki energiát érez. A többi megoldódik, ha az eszét arra használja, hogy utat teremtsen ahhoz, amit belül érez.
Egy barátom úgy fogalmazott, hogy a trópusok és saját önvalóm űrhajósa vagyok. Ettől jobb hivatást nem is tudnék kitalálni, köszönöm Robi, hogy megfogalmaztál! 😀 Legyetek ti is űrhajósok és felfedezők a személyes Univerzumotokban, lássátok, hogy az élet sokkal több attól, amit láttatnak velünk. Legyen jó életetek, ahogy szeretitek!
0 hozzászólás