James Redfield, A mennyei próféciák című könyv írója egy kalandos történeten keresztül mutatja be azokat a felismeréseket, amelyek önmagunk és a világ megismerésének útján tapasztalhatók. Emlékszem, tinédzserként, amikor ez a téma először aktuálissá vált és azt próbáltam kitalálni, hogy ki vagyok és mit kéne az életemmel kezdeni, egyáltalán mire kéne törekednem, mi az értelme az iskolába járásnak, milyen szakmát válasszak és hogy működik az élet, akkor egy csomó sztereotip választ kaptam a környezetemből a kérdéseimre, amivel nem mentem sokra. Egészen nyomasztóan hatott rám fiatalként, hogy a többség olyan életcélokat, életmodelleket javasolt, mint hogy férjhez menjek (lehetőleg diplomás és gazdag férfihoz), gyerekeket kell szülnöm, lakást, házat kell majd venni, egy normális szakmát kell elsajátítanom, amivel jól lehet keresni ( isten ments a művészettel kapcsolatos szakmáktól, mert az komolytalan és nem fizet jól!!!), legyen diplomám (esetleg több is), mert anélkül nem fogok tudni érvényesülni, sőt, ha az a két betű: „Dr.” ott lenne a nevem előtt, akkor mondhatnám el, hogy tényleg vittem valamire. Ismerős? 15 évesen ezek nekem nem nyújtottak inspiráló perspektívát a jövőre tekintve. Másra vágytam. Szabadságra, felderíteni a Nagy Ismeretlent!
Később arra jöttem rá, hogy életünk alakítása egy festmény megalkotásához hasonló, és mindenkinek magának kell élete képét megalkotnia, nincs két egyforma. Kapunk világrajövetelünk idején egy hatalmas, üres festővásznat, amire a környezetünk fest egy hátteret, és talán megfestene még minket is a képen, ha nem kezdenénk el rájönni arra, hogy mi magunk is kézbe vehetjük az ecsetet. Sok ember tinédzserként kezd el ráeszmélni, hogy nem minden van úgy, ahogy a környezet festi, belül másképp érzi, és bizonytalanul, de fokozódó izgalommal kézbe veszi az ecsetet és hozzáfog életképének alkotásához.
De mégis hogy érdemes élni, hogyan kell jó képet festeni? Ki kellene előre találni és meghatározni az eszünkkel? Mitől lesz egy festmény valóban értékes, mitől fogja életünk majd a világot gazdagítani? Az én tudattalan életstratégiám kezdettől fogva az volt, hogy azt a belső késztetést tettem a fókuszba, ami az életkedvem és energiám forrásával van összeköttetésben. Ez a késztetés folyamatosan arra ösztönöz, hogy ne álljak meg annál, amit már tudok és ismerek, haladjak tovább, messzebb, mélyebbre, tágítsam a tudatom, engedjem magam vezetni a kíváncsiságom által. Elsőbbséget adtam a kíváncsiságomnak, és az eszemet arra használom, hogy segítse az útját a belső inspirációm forrásából eredő energiának. Különféle képességek fejlesztésében leltem örömöm, így több szakmám is lett, műszaki rajzoló, majd látszerész, fazekas és végül pszichológus lettem, végül a művészetterápiában integrálom mindezeket. Tanultam módszereket saját magunk megismeréséhez, végig mentem sok önismereti élményen, és szinte kerestem az élet határhelyzeteit, amely eltér a megszokottól. Az ismeretlen felderítése kifejezetten vonz, szeretek olyan dolgokat csinálni, amelyet korábban nem, amely túl van a komfortzónámon. Valószínűleg azért, mert minél mélyebben haladok az ismeretlenben, annál közelebb érzem magam egy központi erőforráshoz, Maghoz, mely ismerőssé teszi az ismeretlent. Balit kezdettől fogva ismerősnek éreztem, sőt még gyerekkori álmaim helyszínét is megtaláltam Penestananban, egy ösvény formájában.
Számomra úgy tűnik, hogy valójában kreativitás (alkotóképesség, amivel az emberek többsége rendelkezik) kérdése hogy mit kezdünk a sorsunk és külvilág alkotta ecsetvonásokkal, hogyan kapcsoljuk és integráljuk a külső történeteseket ahhoz, ami belőlünk próbál a külvilágban megnyilvánulni és saját alkotóképességünk ecsetvonásait ötvözhetjük azzal, amit az élet fest a vásznunkra. Mivel a külső és belső világ interaktívan hat egymásra, így eleve kudarcra ítélt szándék a külvilágot saját képünkre formálni, de alakítani mindig tudunk rajta abba az irányba, amitől szeretünk élni. Nincs attól fontosabb, hogy szeressük az életünket, szeressük a napokat, a jelenünket. Ehhez nekem mindig fontos volt, hogy azt érezzem, úton vagyok, tartok valahonnan valahová, nem csak úgy beleélek a világba. Azt figyeltem meg, hogy ha a belső érdeklődésem és inspirációm vezeti az életemet, akkor folyamatosan úton vagyok, mert ez az út belülről vezet, és ezért egy konstruktív energiaáramlás generálódik az életemben. A belül rejlő titokzatos Magra rezonál a környezetem (mondhatnám, hogy az Univerzum) és ettől az életem eseményei mágikus módon kezdenek rendeződni, elém jön az, amire szükségem van a további úthoz.
Ilyen életfelfogás mellett nem csoda, hogy az egész „Balira utazás” története egy képfestő videoklippel kezdődött, ami éppen a kellő időben jött elém, amikor nagy változások szelét éreztem:
Bátor, intuitív festészet!!! Nem bírtam betelni ezzel a varázslatos klippel, újra és újra meg kellett néznem, át kellett éreznem az üzenetet, amely a lelkem hullámhosszán volt fogható. Amikor életünkre pozitív hatással lévő irányokkal, emberekkel találkozunk, akkor intenzív energiával reagál a lelkünk, amit úgy nevezünk: inspiráció. Az isteni szikra egy láthatatlan bennünk lévő kaput nyit ki, amelyen kiszabadulhat, ami már régóta érik, formálódik bennünk és keresi a kifejeződési módot. Rábízni magunkat az inspiráló energiára nem más, mint saját utunkra ráismerni és örömmel haladni rajta. Az ilyen út mindig az ismeretlenbe vezet, de ez nem félelmetes, hanem örömmel teli, alig várjuk, hogy elinduljunk és járjunk az elénk gördülő úton. Egy intuitív áramlás veszi kezdetét, a megemelkedett energiaszintünk mágikus vonzerővel kezd sugározni és rejtélyes módon bevonzza azt, ami kell a továbbhaladáshoz. Ha ez nem így történt volna már korábban is néhányszor, ha nem tanultam volna meg bízni ebben az erőben, akkor sosem lettem volna olyan bátor, hogy kockára tegyem az anyagi biztonságomat jelentő házamat és munkámat. Jöjjön akkor most a történetem, amit olyan sokszor megkérdeznek tőlem: mi vezetett Balira és hogy élhetek még mindig itt?
Azonnal utánanéztem, hogy ki ez a nő, aki ilyen bátran és ösztönösen alakítja ki a festményt, akinek a spontaneitása így magával ragadott. Flora Bowley a neve. A lelkem megérezte vele a rokonságot. Ő irányította a figyelmemet Balira, ahol rendszeresen workshopokat tartott. Végül sosem sikerült bejutni a workshopjára (talán nem ez a lényeg), mert attól sokkal többet kaptam tőle, anélkül, hogy tudna róla. Olyan inspirációt töltött belém, amely egy energiaáramlásnak nyitott utat, mely a Magból eredt. Ezt a Magból eredő megvalósulási folyamatot nevezem intuitív áramlásnak (intuitive flow). Amikor ez jelen van, az olyan, mint egy folyam, egy hullám, mely visz valahova, és azért bízhatunk benne, mert bizonyosan tudjuk, a lelkünkből jön, tehát jó felé haladunk az életben, bármerre is visz. Nem a materiális világhoz fűződő érdek, nem egoisztikus törekvés, nem elvárások vagy remények mutatják az utat, ha a Magunk energiája vezet, hanem egy érdek nélküli, belső örömből táplálkozó, ösztönös, magas rezgésű energia, melynek semmi más célja nincs, mint a lelkünk útjának segítése az adott körülmények között. A hit ahhoz kell, hogy szabad út nyílhasson annak, ami sosem valósulna meg tervszerű, a józan ész által meghatározott útvonal szerint. Biztosan sokan alkotnak ilyen spontán módon, de ez a rádöbbenés lenyűgözött, hisz azzal a mágikus energetikai folyamattal találtam szemben magam, aminek működését magam is érzékelem és hiszem.
Amikor a videoklipet először láttam, akkor már két hónapja árultam a házam, mert változásnak volt ideje az életemben. Azt kerestem, hol és hogyan tanuljam tovább azt, ami boldogságom forrása, az alkotói folyamat gyógyító, magunkat és másokat segítő hatását szerettem volna még mélyebben megismerni. Bali talán soha nem jutott volna eszembe, ha nincs ez az inspiráló videoklip, ami miatt alaposan tanulmányozni kezdtem Flora B. blogját, amiben kimondta a varázsszavakat is: Balit úgy írta le, mint a művészetek és istenek szigetét. A lapomra néztem, amire azelőtt felírtam azt a két minőséget, amire szükségem van: Művészetek, Isteni energia érzékelése az életemben. Egy óra múlva levelet kaptam egy ismeretlen lánytól, aki a Baliról írt könyvét szerette volna figyelmembe ajánlani (Sebestény Anikó – Kakasvér és virágszirom, hála és köszönet neki ezért). Természetesen megvettem. Ezek az egybeesések szinkronicitások. A szinkronicitás pontos fogalmának meghatározásához most gyorsan mellékelni akartam a jungi definíciót a Wikipédiáról az internet segítségével és tudjátok mi történt? Mielőtt hozzákezdtem volna a kereséshez, valaki épp ezt posztolta: Mit üzen a szinkronicitás az életünkben? A szinkronicitás az, amikor két egymástól független jelenségről úgy érezzük, hogy logikus magyarázat nélkül is kapcsolódnak, szinkronban vannak egymással. Például egy belső dilemma során született felvillanyozó gondolattal egy időben szivárványt látok meg az égen. És végül kiderül, hogy tényleg a legjobb döntést hoztam meg, amiről álmodni sem mertünk volna.
Biztosan ti is megéltetek hasonló élményeket már sokszor életetek során, ezek indirekt útjelzők lehetnek. Egymást követő véletlen egybeesések, azaz szinkronicitás kíséri a mai napig az utamat, mintha bevonzanám azt, amire pillanatnyilag szükségem van. Ez tulajdonképpen a vonzás törvénye, otthon is működik, csak talán nem ilyen intenzíven, mint mióta úton vagyok. Néhány további előre láthatatlan egybeesés ízelítőül:
Miután döntést hoztam arról, hogy Balin fogok „tovább tanulni”, a két hónappal korábban meghirdetett házamat másnap két vevő is ugyanabban az órában meg akarta venni. Felfelé licitáltak és egy jobb áron sikerült eladnom, mint ahogy meghirdettem. A házam ára teremtette meg a lehetőséget, hogy utazhassam.
Sosem jártam még Ázsiában korábban, és amikor egy barátnőmnek elmondtam, hogy Balin fogok fél évig lenni, ő is csatlakozott hozzám az első két hétre, így egy társat is kaptam az induláshoz, meg életem első szelfijéhez.
Egyetlen éjszakára foglaltam le szállást a reptér közelében Kután, mivel éjjel érkeztünk. Csak annyi tervem volt, hogy Ubudban szeretnék élni és egy festőművészt keresek, akinek a közelében vagy szállásán laknék. Mivel a barátnőm jógázik, így őt az érdekelte, hogy hova menjen Ubudban majd jógázni. Hálistennek megkérdezte a szállásadótól, hogy ismer-e Ubudban egy jó jógahelyet (nem tudtuk, hogy tele van Ubud jógastúdiókkal.) Egyetlen javaslatot kaptunk: Intuitive Flow jógastúdió. Már a neve miatt is meg kellett találnunk.
Tényleg klassz volt a jóga. Épp a vezető, Linda tartotta az órát és mint a környék ismerőjének feltettem a kérdést, hallott-e egy festőről errefelé, aki vállal tanítványokat és még lakni is lehetne nála. Azonnal mutatta az irányt, kb. 200 méterre voltunk tőle. Jó időben, jó helyen voltunk, épp otthon is találtuk. A balinézek ritkán utaznak, ennek több oka is van. Erről a festőművészről kiderült, hogy nem csak hogy Európában is járt, de Magyarországon tanult is a pécsi egyetemen hónapokig. És hogy mit? Képzőművészeti terápiát, ami a tanulmányaim célterülete. Természetesen itt ragadtam nála, reggeli séta közben osztjuk meg egymással az élet és az alkotási folyamat mágiájának titkait.
A festőművész hamarosan egy kiállítást rendezett balinéz festők munkáiból, aminek megnyitójára meghívott többek között engem is és egy ausztrál újságírót is. Az újságíró lett a Kedvesem, akivel a mai napig is együtt élünk. Utólag kiderült, hogy nem akart eljönni, nem érezte jól magát, de mivel megígérte a jelenlétét, így csak egy villámlátogatást akart tenni. Végül ő lett az utolsó, aki távozott és a következő kiállításmegnyitóra már együtt mentünk. 🙂
Sorolhatnám még az előre láthatatlan „véletlen” egybeeséseket, melyek sorsomat varázslatos módon formálják. Az az érzésem, hogy ez a történet mindig is létezett bennem, ismerős, bár mégsem tudom, hogyan van tovább. Rám találnak emberek, lehetőségek. Azt tapasztalom, hogy a világban olyan univerzális intelligencia működik, amely értünk dolgozik, arra vár, hogy felismerjük, de ehhez nem kerülhetőek ki a kiszámíthatatlan és előre beláthatatlan helyzetek, mert ott tud megnyilvánulni. Muszáj ráébrednünk arra, hogy alszunk (altatva vagyunk), ha nem vagyunk annak tudatában, hogy a világ egy folyamatosan változó energiamező és saját érzéseink, tudatos és tudattalan gondolati energiánk, szándékaink energiája teremtik a valóságot, az életünket. Mi festjük életünk képét.
Mindezt nem azért osztom meg veletek, mert magamat szeretném előtérbe hozni, sőt. Ez is egy erőteljes komfortzóna áttörés, hogy magamról mesélek országnak-világnak. Ám azt is érzem, tudom, valakinek épp erre a történetre van szüksége ahhoz, hogy a sajátjában hinni merjen. Mindenkinek megvan a maga útja, egyedi története, és személyes történeteink megosztása lehet a legjobb ajándék egymásnak, hiszen rájöhetünk, hogy hasonlóak vagyunk, csak máshol tartunk saját történeteinkben a belső szabadság és felébredés felé vezető úton. Máshol tartunk a saját magunkhoz való őszinteségben, annak bevállalásában, hogy lelkünk titokzatos bugyraiba alászálljunk, és felismerjük, hogy az elakadások belsőnkből erednek, ezért szembesülünk velük kinti világunkban. Szeretsz emberi történeteket nézni? Gondolj arra, ha életed egy mozifilm lenne, szívesen néznéd-e a filmet? Vajon milyen műfaj lenne, ki lenne az életed filmjében a főszereplő, és te milyen szerepet, karaktert játszol benne? Tetszene neked az, ahogy alakul a történet? Ha nem, akkor lehet változtatni a filmen, de senki máson nem változtathatsz, csak saját magadon. Magadat átszínezheted, újjáteremtheted, így alakul életed festménye. (Szijártó Ernő fotója)
Ha a belső Magunk energiája vezet, akkor folyamatosan úgy érezzük, hogy jó úton vagyunk, életünk az “alkotásaink” sorozata, amely valami felé tart, és növekvő évszámaink nem az életlehetőségeink leszűkülését jelzik, hanem ellenkezőleg: a belső világ kiteljesedését, hiszen belül mindig van út, ha már kint nem is lesz.
Ez a belső út pedig a békéhez vezet, a végtelenbe való harmonikus belesimuláshoz és annak elfogadásához, hogy visszatérünk az egységhez, melyből indult az utunk valaha. Teszünk egy nagy kört, és el kell eresztenünk mindent a végén. Mi is a lényeg akkor az életünk vezetésében? Talán semmi más, mint hogy tartsuk a kapcsolatot a Belső Maggal, mert a magból eredő út, ami a külvilágban nyilvánul meg, mindig békére és egységre törekszik. 15 éves önmagamnak most sem tudnám megmondani mi az életének értelme, de annyi mindenképpen, hogy meditáljon, ne az anyagban keresse a boldogságot, hanem abban, amit belül, önmagában tud felfedezni és kövesse a kíváncsiságát.
Balin nem lehet letelepedni, mindig csak ideiglenesen lehet maradni, újabb és újabb engedélyekkel, kitűnő hely a bizonytalanságban rejlő belső biztonság kifejlesztéséhez. Ha nem lennének szinkronicitások, ha nem nyílnának ki kapuk természetes és harmonikus módon, ha az út nem kanyarodna a talpam alá magától, ha az álmaim nem tudattak volna arról, hogy Balira kellett találnom, akkor az egész itteni létem görcsös kapaszkodás lenne egy trópusi szigetbe, ahol jó lenni. Ebben az esetben nem tudnék hinni az utamban, és már rég haza mentem volna. Valójában nem célom, hogy itt maradjak Balin, mert nincs célom más, mint annak az eleven kapcsolatnak az éltetése, ami a belső Mag energiájából árad és vezet. Erre tettem fel az életem és tele vagyok kíváncsisággal, hogy mi vár rám még az előre láthatatlanban. Egy barátom úgy fogalmazott, hogy a trópusok és saját önvalóm űrhajósa vagyok. Ettől jobb hivatást nem is tudnék kitalálni, köszönöm Robi, hogy megfogalmaztál! 🙂 Legyetek ti is űrhajósok és felfedezők a személyes Univerzumotokban, lássátok, hogy az élet sokkal több attól, amit láttatnak velünk, és hogy valójában leginkább saját tudatunk rugalmasságától és kreativitásától függ az életünk minősége. Legyen jó életetek, ahogy szeretitek!
0 hozzászólás